Bejelentkezés
English
ÉrMeHáló
||
Főoldal | Ajánljuk még

„A konzervatív beállítottságúak szeretnek nagyot álmodni, a többiek csak másnak a pénzét szeretik osztani”

2017. 03. 11.

Forgách Péter, a CTP-ösztöndíj alapítója a Mandinernek adott nagyinterjút.

 

Az emigráns élet egyértelműen nem könnyű, kőkeményen kell dolgozni és be kell illeszkedni – mondja Forgách Péter retinasebész, a CTP-ösztöndíj megalapítója buffalói otthonában. A magyar diákok amerikai képzését segítő magyar orvos családja 1956-ban vándorolt ki. A Mandiner portál munkatársának, Szilvay Gergelynek adott Interjúban szóba kerül a forradalom, a bevándorlás, az oktatásügy, a Szilícium-völgy és az, miként lehetne rávenni a magyarokat, hogy vállalkozóbb szelleműek legyenek. Rövid részlet a nagyinterjúból:

 

Az a szokásos kritika, hogy túlságosan poroszos és túlságosan a lexikális tudásra koncentrál a magyar oktatás, holott a képességfejlesztésre kellene koncentrálni, mint a skandinávok.

 

A kettő nem zárja ki egymást, a lexikális tudást is nagyon fontosnak tartom. Ami szerintem hiányzik Magyarországon, az az, hogy nem tömik tele önbizalommal a gyerek lelkét. Itt, Amerikában ha kicsit teljesít valaki, már agyondicsérik. A magyar diákoknak egy önbizalom-gerjesztésen kellene átmenniük, you can do it, csak próbáld meg, biztosan fog sikerülni! Másrészt elő kellene segíteni, hogy merjenek kockázatot vállalni, vállalkozni. Van egy programunk, az Ifjúsági Üzleti Program, és csodálatosképp a legnagyobb ellenfél, akivel harcot kell vívnunk, az a szülő. A szülők azt mondják ugyanis, hogy ne vállaljanak kockázatot a gyerekek, menjenek csak a tutibiztosra, más úgyse fog sikerülni. Van egy mondás: ha a hajóskapitány minden bajtól meg akarja óvni a hajóját, akkor örökre a kikötőben marad.

 

Ön hogyan vállalt kockázatot Amerikában?

 

Amikor a haditengerészettől eljöttem – San Franciscóban voltam sebész a flottánál –, addigra annyi pénzt félretettem, hogy idejöttem Buffalóba. Itt kinyitottam egy irodát szólóban, végigmentem és bemutatkoztam az összes szemorvosnak, hiszen retinasebészként abból élek, hogy más szemészek nehéz eseteit kezelem. S még elmentem a bankhoz, hogy biztosítéknak legyen egy ötvenezer dolláros hitelem. A kis klinika nagyon jól beindult, büszke vagyok rá, hogy a banktól egy centet sem kellett felvennem.

 

Álljunk csak meg! Hogyan vezetett az út Torontóból San Franciscóba, majd onnan vissza Buffalóba, Toronto alá?

 

Amikor Torontóban laktunk, szüleim keményen dolgoztak, nem nagy fizetésért, de félretettek pénzt, és rögtön betettek a legjobb magániskolába, a De La Salle-ba. Aztán leköltöztünk egy kis faluba, Fort Erie-be, Buffalóval szemben, ott borzasztó iskola volt, anyám fel volt háborodva, „mi lesz, fiam, kijöttünk, hogy semmi se legyél". Akkor megtudtuk, hogy Buffalóban a piaristák alapítottak egy nagyon jó iskolát, a Calasanctius Preparatory Schoolt, én átjöttem ide tanulni. Később a szüleim is átjöttek, miután anyám rákkutatóként kapott egy meghívást az itteni egyetemtől és ezért megkapta a bevándorlási jogot is. Aztán a Notre Dame Egyetemre kerültem, Chicago mellé, három évre, utána bekerültem az orvosira Georgiába, majd a clevelandi klinikára kerültem szakmai gyakorlatra, onnan visszakerültem Buffalóba szemsebésznek, majd Houstonban a Baylor Egyetemen retinasebészetet tanultam másfél évet. Ezután kerültem San Franciscóba a haditengerészethez, ahol felállítottam egy retinaosztályt, fiatal orvosokat képeztünk, részt vettem a kutatásban is, és a távol-keleti flotta betegeit kezeltük. Itt ismertem meg a vállalkozások világát: lejártam a Szilícium-völgybe, az életre való nyomot hagyott bennem. Amikor elkezdtük a CTP-t, már akkor volt egy álmom, hogy egy ifjúsági üzleti képzést csináljunk Budapesten, aminek az alapító gondolata a Szilícium-völgyben született meg.

 

Ez még a Szilícium-völgy áttörése előtt volt, még nem történt meg a computer-boom. Mit látott a Szilícium-völgyben?

 

Ez pszichés dolog volt: lementél oda, kiszálltál a kocsiból és érezted az energiát, amit ott van. Nem tudom elmagyarázni jobban. Ekkor már ott voltak Bill Gates-ék és Steve Jobs-ék. Beszéltél emberekkel, bementél egy vendéglőbe vagy a Stanford Egyetemre, és lehetett érezni, hogy valami vibrál a levegőben. Ezek a fiúk-lányok matracon aludtak, mekis kaját ettek heteken keresztül, 18 órákat dolgoztak és mertek kockáztatni. Csodálatos volt ezt látni. Ez mindig a szemem előtt lebegett, és úgy gondoltam, Magyarországon is meg lehet csinálni, csak kell eltökéltség, hogy akarunk start upokat, merünk nagyot álmodni. Ezért volt nekem nagyon furcsa és bántó, amikor Kovács László azt mondta, hogy merjünk kicsik lenni. Hát ennél otrombább dolgot mondani fiataloknak ahelyett, hogy „the sky is the limit", a határ a csillagos ég! Hallgattam Trump beszédét, korábban meg Reaganét, és látom, hogy a konzervatív beállítottságúak szeretnek nagyot álmodni, a többiek csak másnak a pénzét szeretik osztani.

 

(...)

 

Nem gondoltak arra, hogy hazatelepednek?

 

Nem. Szeretem a magyarságomat, szeretek magyar életet élni, itt nőttünk fel a cserkészeten belül, az egyházakon belül, s ez belénk volt nevelve. Ugyanúgy amerikai, mint magyar részről fontos nekem a szolgálat. Az önkéntesség, a szolgálat gyönyörű amerikai dolog.

 

Így indult a CTP, a Calasanctius Training Program is?

 

Úgy hozta a sors, hogy 1992-93 tájékán megkeresett egy fiatal cserkész, Edöcsény András Magyarországról, a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégiumból. Arra kért, hogy Buffalo környékén rendezzek neki egy előadóestet, ahol pénzt tud kérni a kollégium számára. És jött az ötlet, hogy ne adománygyűjtő vacsorát rendezzünk, amin bejön pár száz dollár, aztán gyorsan el is veszik, hanem érdemesebb lenne elmenni az egyetemekhez, és ösztöndíjat szerezni. Úgyhogy elmentünk a Niagara Egyetemre, amit a vincések tartanak fenn, és a jezsuita egyetemre, a Canisiusra.

 

Mi lett az eredmény?

 

Huszonnégy órán belül kaptunk négy ösztöndíjat, évi hatvanezer dollár értékben. Elengedték a tandíjat és a Niagara adott szállást-ellátást is. Tíz percembe került a jezsuitákat meggyőzni és másik tíz percembe a vincéseket. Életem egyik legnagyobb üzleti sikere volt. Az ügyintézés ránk maradt. De senki nem gondolta volna, hogy ez hosszú távon működni fog, gondoltuk, kijön egy-két diák, aztán elhal. Én azt ajánlottam, ne féléves tanfolyamra jöjjenek csak, hanem szerezzenek diplomát. Erre a mesterképzés tűnt a legalkalmasabbnak, mivel így huszonéveseket tudtunk kihozni, akik már letettek valamit az asztalra, nem kell úgy vigyázni rájuk, mint egy 17 évesre. Két évig itt vannak, megismerik jól Amerikát, de a Magyarország iránti kötődésük sem vész el, és hazamennek a végén. Ez be is jött. Pár év után az a rendszer állt fel, hogy egykori CTP-sek egy csoportja az, aki kiválasztja az új ösztöndíjasokat a pályázók közül. Van is a CTP-nek egy öregdiák-csoportja. Sok baráti kör, valamint kiváló házasságok is születtek az előző évtizedekben a CTP-ből. Az a mottó, hogy „gazdagodj meg, légy sikeres, élj takarékosan és adjál vissza".

 

Az interjú teljes szövege itt olvasható >>



BGA

Segélyakciónk 

Nyitólap
Gyűjtés az ukrajnai menekültek megsegítésére - a Beregszászi Járási Máltai Szeretetszolgálat Kárpátalján végzett munkáját támogatja az ÉrMe Hálózat.

Tovább»

Könyvtár 

Ajánlott olvasmányok keresztény vállalkozóknak, cégvezetőknek

Nyitólap

Van, ami még hiányzik a listából? Várjuk olvasóink javaslatait.

Tovább»

ÉrMe Hálózat
ÉrMe Alapítvány
ÉrTe Nonprofit Kft.
Érme Budapest Klub
ÉrMe Páty Klub
ÉrMe Junior Klub
ÉrMe Bakony Klub
ÉrMe Kaposvár Klub
ÉrMe Benedictus Klub
ÉrMe Vác Klub
ÉrMe Építőipari Kerekasztal
Alapinformációk
Rólunk
Bemutatkozó-kiadványunk
ÉrMe-kapcsolat
Honlap-impresszum
Statútum
Statute in English
ÉrMe Brochure
Társadalmi szerepvállalás
Ügyek és projektek
Az üzleti vezető hivatása
Szövetségeseink
ÉrMe-könyvtár
  ©2012 ÉrMe Alapítvány  |  Impresszum  |  Médiaajánlat  |  Adatvédelem