Beszélgetéssorozatunk első része itt olvasható >>
Beszélgetéssorozatunk második része itt olvasható >>
Beszélgetéssorozatunk harmadik része itt olvasható >>
– Tegyük rendbe a kapcsolatrendszerünket! – körülbelül ez volt az előző beszélgetésünk végkicsengése. De ehhez látnunk kellene, hogy a múltkor felvázolt különböző szinteken hogyan jönnek létre, hogyan működnek a kapcsolatok. Hogyan lehetne ezt összefoglalni?
– Megpróbálom lerövidíteni, nem lesz egyszerű menet, de hát legyen. A 150 főt megjeleníthetjük egy 7 szintű kapcsolatrendszerben ábrázolva (fentről le, 1.–7. szint):
1. szint: 1 fő: Vagyok én, mint legszorosabb, legerősebb saját kapcsolatom.
2. szint: 2-3 fő: Van a család. És más folyamatos figyelemmel kísért, feltétel nélküli kapcsolatok (pl.: céges tulajdonostárs, társadalmi csoportot alapító-vezető társ stb.).
3.szint: 7-9 fő: Szoros jóbaráti és elfogadott szoros rokoni, szoros társadalmi vagy munkakapcsolat. Rendszeres, felelős kapcsolat.
4. szint: 19-20 fő: A szövetségeseink. Ők barátféle „képződmény", haveri felhanggal. Ők a különböző (ebben-abban) „...-társak" közül, a klub vagy munkahely tagjai közül kiemelkedők, akikkel szerettünk egy csónakban evezni, egy projekten dolgozni. Őket manapság nem szoktunk utógondozni („akár barát is lehetett volna"), napi aktualitás múltán visszakerülünk a haveri szintre. Pedig rajtuk áll életünk és munkánk hatékonysága. Közös jövőbeli dolgaink lehetnek.
5. szint: 55 fő: A „...társ"-ak: sport-társ, katona-társ, munka-társ, akivel sportol-ni, dolgoz-ni, babáz-ni, söröz-ni stb.-ni járunk. Ez afféle haveri szint. A sportklub tagjai, a munkahelyünk dolgozói, valahova „odajárók". Közös jelenbeli dolgaink vannak.
6. szint: 148-150 fő: Világfalu néven ismert egy jelenség, mely azt mondja, hogy minden ember – legyen az tanyasi, vagy éljen a legnagyobb világvárosban – úgy rendezi be az életét, mint ha egy 150 fős faluban élne. Átlagosan ennyi ismerőssel tart fenn élő kapcsolatot egy ember. Az agyunk szerkezete is erre utal. Az ismerősök adta előnyök és információ itt optimális a kapcsolatgondozásra fordított energiához képest. Ők az ismerőseink. Volt munka- és osztálytársak, távoli, régi ismerősök. Közös múltbéli dolgaink vannak (voltak).
7. szint: 300-700 vagy még több fő: Emberek. Tulajdonképpen van egy befoglaló környezet, akikkel érintkezésbe lépünk egyáltalán, akikkel kiderülhet, hogy bármi továbblépésre van-e alkalom és szimpátia. Belőlük merítünk, akikkel az egy fajhoz tartozás okán egy „tessék mondani hány óra van?", vagy bármi hasonló kapcsolatfelvételre módunk van.
Kapcsolatfajtáink szintekre bomló, sávos rendet mutatnak. Más a kapcsolat OKa, a KOMmunikáció jellege, mást várunk el az aktuális szinthez tartozó mennyiségű bizalomra érdemesség, a kölcsönösség biztosítékaként, más az életszerűen, elvárt betartandó ÍGéretünk is. Kapcsolati szintjeink a rájuk jellemző érték-előfeltétel létrejöttéhez szállítanak információt. Egy adott szint kölcsönösen sikeres meglépésével a felfelé következő szintű kapcsolat lehetősége nyílik meg.
Van erről egy tanmese, a BUSZMEGÁLLÓ:
(7. szint) Az emberek közt bárki egy „Helló!", „Mennyi az idő?", „Hol áll meg az 1000-es busz?" felvetéssel megszólítható. Kapcsolat a létezés OKán létesülhet, kölcsönösen egymás figyelmére vagyunk utalva, mint egymás erősségeiből származó értékekre szoruló lények. Két szomszéd, aki eddig nem eredt beszélgetésbe, összefut a buszmegállóban: „Jó napot! – Jó napot! – Szép időnk van. – Szép időnk van. – Nem jön a busz. – Mindig késik." A megszólítás KOMmunikációmintája: „Aktuális?", amire az elvárt betartandó ÍGéret a kölcsönösségre utaló viszontválasz: „Aktuális."
E lépésekkel kiderül, kinek hitelezhető kölcsönösség reményével egy kis bizalom; ezek az emberek tehát lehetséges ismerőseink.
(6. szint) Ismerősök. Ők azok, akikkel kapcsolatot kereshetünk. A kapcsolat OKa, hogy volt már együttműködésünk. KOMmunikáció jellege a társadalmilag megszokott minták (Ki vagy? Mid van? Mit csinálsz?) mentén a múltat, eddigi dolgokat tár fel, elvárt a kölcsönösségre utaló válasz. Kiderül, a bizalomra érdemes ismerősök közt kivel lesz kapcsolatunk, kik lesznek valamiben „...-társaink". „Láttam múltkor egy kissráccal a boltban." Így a „szép időnk van" korszaka után meghívja ismerősét egy szinttel feljebb, és ha az ezt elfogadja, akkor pl. így válaszol: „Ő a fiam, a város másik végébe jár iskolába, mert csak nemrég költöztünk ide." Ha felsorakoznak az alapinfók, más minta szerint folytathatják.
(5. szint) Együtt utazó „-társ"-sá válnak, az „1000-es busz társadalmi klub" tagjaivá. Kapcsolatuk OKán, a jelenüket feltáró KOMmunikációt folytatnak, egymásról való információik bővülnek, összeválogatódnak. „Ha elkések, nem indul el a termelés, lekapják a fejemet." „Ennyire tőled függ?" „Dehogy, csak ott kell legyen, akit hibáztatni lehet baj esetén." „Nem is mész szabadságra?" „De, csütörtökön karbantartás van, akkor kell kivennem a szabit, meg ha egy-egy hétre leáll a termelés." „Nem strapás így?" „Dehogy, 6 óra munkaidő, 60 nap szabi, és van egy kuckóm a műhely végében, ha mennek a dolgok, a könyvelésnek is dolgozom, egy időben dupla pénz." „Ezt jól megszervezted; egyébként ha már úgyis otthon leszel csütörtökön, amikor a vízórákat cserélik az utcában, beengedhetnéd a szerelőket az én kertembe is. Reggel bedobom a kertkapu kulcsát a levélládádba." „Rendben, de küld át a sövényvágó ollódat reggel a kulccsal, hogy rendbe tudjam tenni a bozótot!" Ez tehát afféle haveri szint. E szintre átlagosan jellemző létszám a kb. 55 fő, ennél többel nem is bírunk idő hiányában e módon kapcsolatot tartani. Idővel kiderül, mely társainknak erősség egy tulajdonságunk, kölcsönösen meglévő betartott IGéretek esetén közülük néhány távolibb baráttá válhat.
(4. szint) Egymásra bízhatjuk kapukulcsunkat arra az esetre, ha a vízóra leolvasó nem találna otthon, így egymás jövőjét, életvitelét segíthetjük. Itt kezdődik a távolibb barátság. Így szintről szintre elérjük a számunkra lehetséges kapcsolaterősséget. Kiderül, távolibb barátaink közül kivel közösek annyira céljaink, hogy erősségeinket könnyen, simán tudjuk megosztani, ők szoros kapcsolattá válhatnak. „A nagybátyám, tudod az Öreg Jani a sarkon túl a második házban, nyugdíjba ment, és nyitna egy kertigépszerviz-, kölcsönző, és kertgondozó vállalkozást, annak fejében, hogy összedobnánk neki a gépeket, gondozná a kertjeinket, megszerelné a mosógépet, zárat, amit kell." „Oké, hívjuk meg egy kávéra, beszéljünk erről!" Ez valami barátféle állapot, haveri felhanggal. Ők az előző szint tagjai közül kiemelkedők, azok, akikkel szeretünk egy csónakban evezni, egy projekten dolgozni. Nem leszünk feltétlenül örök barátok, de ha már nem evezünk egy csónakban, akkor is számíthatunk egymásra. Ezt a szintet nehéz és kényes dolog utógondozni, sőt, olykor nem látszik fontosnak. Pedig sok múlik rajtuk: életvitelünk hatékonysága. Több mint haverok. Legtöbbünknek kevés ilyen ismerőse van (jó ha 4-5-öt találunk), holott a jól működő világokban 19 távolibb barát az átlagos.
(3. szint) Idővel barátság alakulhat ki, tehát szoros, rendszeres kapcsolat: a környékbeliekkel focizhatnak, vagy fűnyírástól, takarításon át a könyvelésig bármiben dolgozhatnak egymásnak. Kiderül, kölcsönösség esetén, szoros kapcsolataink közül megosztásaink kivel teremnek számunkra stabilan, rendszeresen értéket. 8 ilyen ember van szerencsés esetben átlagosan köreinkben, szoros baráti és elfogadott szoros rokoni, szoros, rendszeres, felelős társadalmi vagy munkakapcsolataink. Közülük lesznek feltétlen kapcsolataink értékrendjeink hasonlósága esetén.
(2. szint) Ha nagyon egy húron pendülnek, eljuthatnak család, egy közös vállalkozás, sportklub vagy más feltétlen, folyamatos együttműködés alapításáig. „A gondnok a munkahelyemen szintén nyugdíjba megy, mint tavaly az Öreg Jani, kellene nyitni az ő kerületében is egy kerti gépes vállalkozást." Eldönthetjük, hogy értékeinket (pénz, idő, kapcsolat, szeretet stb.) feltétlen kapcsolatainkkal miként kockáztassuk közösen. Nagy átlagban 3 ilyen kapcsolatunk van. Házastársunk, céges társunk, gyerekeink. És ha olykor 5-7 ilyen ember vesz is körül minket, de egyedül születünk-halunk, időben kiátlagolva a 3 fő a jó közelítés.
(1.szint) A legszorosabb kapcsolatként pedig, egy-szem önmagunkkal zárhatjuk a sort. Eldönthetem, hogy kockáztatni szánt értékeimet hitelbe továbbforgatom-e az adott élethelyzetben az emberek közé vagy sem. „Az Öreg Jani, a volt gondnokotok rendben van, de a Gipsz Jakabbal ne nyissunk harmadik kertgondozó vállalkozást. Majd jövőre, ha a több pénzünk lesz, keresünk egy rátermettebb embert." „Igazad van, ha az apósom – tudod, jó ember – nyugdíjas lesz, ő rátermett, nyithatunk vele egy komoly részleget az ő városukban."
(A szintek taglétszáma úgy értendő, hogy egy adott szint tagjai közé számoljuk a fölötte lévőket is.)
– A 4. szinten – amit kulcsfontosságúnak neveztél – tehát afféle közös tervezgetés zajlik, egymás jövőjében való gondolkodás, de (egyelőre) komolyabb elkötelezettség nélkül?
– Igen, a 4-es szinten kiderül: szinkronba képes-e kerülni a mi nótánk a többiekével a „nagy műbe" illeszthető módon, vagy sem? A 4-es szinten csak segítjük egymást, de a viszonzás elvárása nélkül. Megláthatom, hogy az, ahogyan én működök, milyen módon segítség, és segítség-e igazán, és megtalálhatom azokat, akiknek igen. Olyan dolgokban segítjük egymást, amiből nem lehet túl nagy baj. Bemutatjuk egymást ismerőseinknek, céges partnereinknek, akik keresik az új kapcsolatokat. Kikérjük egymás véleményét ebben-abban. Ha látunk egy rá szabottnak tűnő lehetőséget, akkor értesítjük, ez lehet egy link küldése mailben, vagy sokkal több: beajánlás, új emberek-közösségek felé útnyitás. Ma nem divat ilyen előillesztési folyamatban részt venni, pláne nem állandó „kerítői" magatartással élni. Mikor végre felveszik a jelentkezőt egy állásra, azt mohón elfogadja, aztán fogcsikorgató tűrős-elviselős állásban, tíz körömmel kapaszkodós, „viselkedős" életvitelhez jut. Érdemes ápolni sok kapcsolatot szakmai vagy más személyes szimpátia okán, akikkel nem akarok üzletelni, dolgozni, csak beszélgetünk, kikupáljuk egymást a világ folyásából, segítjük egymást a „bokor rázásában" független attól, kiesik e nekünk is valami abból a bokorból vagy sem.
– Tehát valahová oda lyukadtunk ki, hogy az önzetlenség, a más javának keresése – „keresztényül" fogalmazva: a szeretet – feltétlenül szükséges, ha egészséges kapcsolatrendszert szeretnénk kialakítani. De miért is törekedjünk arra, hogy ilyen helyzetbe kerüljünk? Mi motivál minket abban, hogy ilyen kapcsolatokat akarjunk magunknak?
– Az motivál, hogy velük jó, nélkülük meg ráfaragunk. Még egy materialistának is a jól felépített emberi kapcsolatai hozzák létre az univerzummal való összhangját. Ez ügyben nincs „vallásháború", mindenki megfogalmazhatja lelki szájíze szerint a jelenséget. Nem kell feltétlenül szeretet, keresztényi szemlélet, elég motivációnak, hogy stresszes válság robotja kíséri az univerzális táncrendhez nem illeszkedést. Megfigyelve magunkat érezni tudjuk, hogy egy kapcsolat hol áll. Ez velünk született, de nem kibontott, a betűvetésnél is fontosabb képességünk. Mint az improvizációban profi zenekartag, szinte a bőrünkön érezhetjük, ösztönös zsigeri tudássá tehetjük a kapcsolatok zenekarához illeszkedésünk helyes vagy hamis voltának érzését. Az élet így illeszkedik, ez a táncrend ez-időkben, ezen a bolygón. Ha „élet jellegű" akar valaki lenni, ha a „mosolygós fej" jellegű életvitelt akarja, akkor ezt be kell tartani.
– Kapcsolataink nemcsak épülnek, hanem – egészen természetes módon – le is épülnek. Ezeknek a helyes kezelésére következik valamilyen tanács a fentiekből?
– Állandó jelleggel keresni kell az új kapcsolatokat. Előfordul, hogy valaki helyett, konkrét témában keresünk kapcsolatot, ám egy jól felépített kapcsolatrendszerben szinte mindig „értelemszerűen" adódik, hogy ki lép egy „megüresedő" helyre. Egy kapcsolatrendszer is lehet fiatal vagy öreg. Lehet régi, ám fiatalos, meg lehet új keletű, és egyben öreges is. Ám amíg az új kapcsolatok keresése eléggé intenzív, amíg az új kapcsolatok egy része tud így-úgy integrálódni köreinkhez, addig vénemberként is fiatal lehet a kapcsolatrendszerünk. Kb. 5 különböző csoporthoz különféle intenzitással tartozva, az ott feltűnő új népeket keresve, az új népek ottani feltűnését elősegítve pazarul meg lehet ezt oldani. Egy csoport a munkánk környéke, egy a családé-rokonoké, egy valami kedvtelésé, egy lehet értékrendi jellegű, lehet az utódok iskolatársainak szüleiből, meg bárhonnan csoportokra találnunk. Arra azért számítani kell, hogy kapcsolatrendszerünk „az elvarratlan szálak mentén kezd szakadni". Az „elvarratlan szál éhség" korunk leprája, kapcsolatrendszerünk részei képesek egyben leszakadni. A betartandó ígéretek elvarratlansága, a feladataink félvállról vétele, az éppen hasznot nem fialó kapcsolatok hanyagolása olyan bomlasztó hatás, melyet nem semlegesít semmiféle kapcsolatépítési rafinéria.
– Értem, de számos kapcsolat akár úgy is megszűnhet-gyengülhet, hogy senki nem szegett meg semmilyen ígéretet: nagyszüleink meghalnak, szüleinktől elköltözünk, iskolából elballagunk, munkahelyet és lakóhelyet váltunk – megannyi magunk mögött hagyott kapcsolat következik ezekből. De óhatatlanul veszélybe kerülhetnek kapcsolatok konfliktusok, viták, veszekedések okán is. Ha a fentiek alapján a megbocsátás jelentőségéről kellene prédikálnom, valami olyasmit mondanék: ha felebarátod a kapcsolatrendszered valamelyik szintjén nem tartotta be ígéretét (vagy azt, amit te ígéretnek gondoltál), akkor ne gyűlöld meg a te felebarátodat, hanem őrizd meg őt valamelyik alacsonyabb kapcsolati szinteden; hiszen bízvást lesznek ott olyan ígéretek, amiket kölcsönösen meg fogtok tartani; áldás lehet még ott a ti együttműködéseteken, és hosszú életűek lesztek e földön... Működhet ez így?
– Van, ki meghal, messze sodródik, földrajzilag, értékrendileg, ellenség táborába jut stb. Ám ezek nem tűntek el, csak lejjebb foglalják el új helyüket, pl. régi osztálytárssá válnak, és 5-ös szintről 6-os szintre jutnak, ha mégis összefutunk velük, egy alsóbbi szint szokásai szerint viszonyulunk. Egy anyós, ha már az unoka iskolába hordásában sem partner, úgy nyilván nem erős kapcsolata a feleségnek, meg kell változtatnia viszonyát, és ennek a belátó változásnak az elmaradása konfliktusforrás; nem értik, hogy 2-es, 3-as szintről visszaestek 4-es, 5-ös, 6-os szintre. Számtalanszor előfordult, hogy meghalt nagyszüleink fiatalabb kollégáival, volt szorosabb kapcsolataival találkozunk össze közös ismerőseink által. Ilyenkor pár sztori és összehangoló beszélgetés után hamar 6-os (sőt, sebesen akár 4-es) szintre kerül új ismerősünk; halottaink holtukban is szépen tolják szekerünket. Épp ezért a megbocsátás rafinált dolog: ha megértjük, hogy még holtunkban is toljuk szeretteink szekerét, úgy megérzünk valamit az énünk téren és időn és jelen bőrfelületünkön túlérő voltáról. Az „én bűnöm, ő bűne, ki bűne" kérdés is talaját veszti. Hogy is okolhatnánk valakit, amikor tudjuk: mindahányunk döntéseit mindahányunk a jelenlétével is módosítja, döntéseink függnek egymás hatásaitól, énünk elkerülhetetlenül közösségi én, így nézve nincs külön egy tőlünk elhatárolható másvalaki, akit okolhatnánk. Egy közösségi hálózatban élő fajnál, valahogy mindenki része kicsit mindenkinek, és ilyen körülmények közt nincs mi alapján fekete bárányokat kijelölni.
Amióta számítógép van, a különböző stratégiákat összeeresztik: küzdjenek meg, és így próbálnak jobb és jobb stratégiákat alkotni. Már a 80-as évek óta egy olyan elv bizonyult a legjobbnak, mely először pozitíven viszonyul bárkihez, majd úgy, ahogy a viszonzás viszonyult: fogat-fogért elv szerint. Ennél a stratégiánál már csak ennek továbbfejlesztett változata sikeresebb: egy olyan elv, mely véletlenszerűen „megbocsát", azaz néha a negatív válaszra is pozitívet lép, hogy a kölcsönös büntetésbe ragadás végtelen ciklusát megtörve esélyt adjon a pozitív folytatásnak. Így tehát a megbocsátás „az ellenünk vétkezőknek" az önérdekünk is.
Egy vétkest nem praktikus bolygatni, a „meg akarok neked bocsátani" erőszakával üldözni, többnyire púp a tette a saját hátán anélkül is, hogy azt a puszta látványunkkal felemlegetnénk. Ám ettől ő egy gyenge 6-os szinten megtartható, megértve, ha nem is elfogadva a tévedését. Többnyire elévülnek idővel a fals tettek. Egy kapcsolatrendszerben közös ismerőseink is vannak, az „ellenünk vétkező" hallhatja tőlük, hogy megértjük emberi tévedésüket, és így a helyesen felépített kapcsolatrendszerben mindenki segít mindenkit az önvád-büntetések lefeleződésében. Valahogy az ember olyan, hogy elmenekülünk a sérelmek elől, inkább felszámoljuk, nem értjük, sután viszonyulva kerüljük a félrecsúszott kapcsolatokat, pedig van mód csak parkolópályára „lefokozni" őket. Van erre egy régi mondás: „Egy barát az barát, még ha szar is."
A megbocsátás abból is fakad – meglepő módon minden keresztényi megfontolás nélkül is– hogy az élet nagyságrendekkel összetettebb, komplexebb, mint az életet leíró törvények és szavak a tetteinkről. Belátom tehát esélytelenségemet a tettek jogosságának-jogtalanságának megítélésére. A jogrendszerünk sem „igazságot", csak jogot szolgáltat. A logika mindig „szigorú fej" jellegű rendszer, a „mosolygós fej" jellegű életet „tükör által homályosan" félreérti. Így egy tett minősítése inkább látásmódunkat tükrözi, mint a tettet, amit minősítünk: ítélve mi is ítéltetünk, elkerülhetetlenül. Egy holland mondás szerint „ha valakire rámutatsz, 3 ujjad is visszamutat rád". Az életről és másokról szóló információinknak – a kapcsolatainkhoz hasonlóan – teret adó többértelműséget engedve jutunk „mosolygós fej" jellegű, élet jellegű, magas bőség- és lehetőségtartalmú életvitelhez. A „megbocsátás" nem csak nagylelkűség, hanem a józan ész belátóan számító önérdeke is.
– Biztos vagy benne, hogy mindez tényleg független lehet a „keresztényi megfontolásoktól...?
– Akkor fogalmazzunk így: kellemes felismerés, hogy „keresztényi megfontolás" szerinti magatartás minden ember számára, hitétől függetlenül következik az élet komplexen összefüggő sokszínűségének józan ésszel való és örömteli elfogadása által.
– Elhangzott korábban mindenféle érdekes megjegyzés a kapcsolati szintekre jellemző érték-előfeltételekről és hasonlókról, amit nem fejtettél ki bővebben – a következő beszélgetésben erről is szó lehetne.
B. G.
