„A legtöbb úgynevezett értelmiségi megszólaló – a Sólyom Lászlótól Puzsér Róbertig terjedő, meglehetősen széles skálán – mintha kötelességének érezné, hogy szóvá tegye a hazánkat sújtó megosztottságot és a „háborús logika" szerint egymással szemben szerveződő táborokat ostorozza.
Lehet abban valami: számos kérdésben szót tudnánk érteni azokkal, akikre ma mint legyőzendő ellenfelekre tekintünk. De vajon vannak-e olyan kérdések, amelyekben kimerültek az egyetértés lehetőségei? Amelyekben a tények és körülmények ismeretében immár nyilvánvaló: ellenérdekelt fél áll velünk szemben, aki végső soron elpusztításunkra, életfeltételeink felszámolására törekszik?
Ha így van, akkor értelemszerűen a „háborús logika" a legalkalmasabb arra, hogy a kialakult helyzetet leírjuk. Ebben az esetben akkor követünk el életveszélyes tévedést, ha pusztán vitapartnerként tekintünk azokra, akik valójában könyörtelen ellenségeink.
Az alábbiakban öt olyan területet sorolunk fel, ahol – úgy tűnik – indokolt a háborús helyzetként értelmeznünk a kialakult helyzetet.
Demográfiai válság
A demográfiai válság talán a legszembetűnőbb a civilizációnkat sújtó nagy bajok között: az európai kultúrkörhöz tartozó népesség mennyiségileg immár nem képes önmagát újratermelni. Pontos adatokkal dokumentálhatók a közismert trendek: egyre kevesebb gyermek születik, ennek következtében a társadalom elöregszik, azaz az idősek a népességben egyre nagyobb, a fiatalok egyre kisebb hányadot képviselnek. Ez ahhoz vezet, hogy a munkaképes korú lakosság aránya csökken a nyugdíjasokhoz képest; így egyre kevesebb dolgozó embernek kell(ene) egyre több nyugdíjat kitermelnie, ez pedig nemzetgazdasági egyensúlyzavarokhoz is vezet.
A kedvezőtlen demográfiai folyamatokat a vezető nyugat-európai országok a bevándorlás ösztönzésével/eltűrésével próbálják fékezni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Az európai hagyományoktól karakteresen eltérő – és azokat sok tekintetben alapjaikban megkérdőjelező – kultúrákat képviselő bevándorlók nagy tömegű jelenléte egyre gyakrabban súlyos, akár véres konfliktusokba torkollik. A helyzetet csak tovább rontja, hogy a bevándorlók leszármazottai már sem a felmenőik, sem a befogadó ország szokásaival, értékeivel, kultúrájával nem tudnak azonosulni. Ha ráadásul a munkavállalás nehézségei miatt megélhetésükről sem tudnak gondoskodni, beláthatatlan veszélyforrásként jelennek meg a rendezett életvitelű többség számára – mely egyébként akár kisebbségben is maradhat, ha a fent leírt trendek folytatódnak.
Mindezek immár annyira nyilvánvalóak, hogy az egyén szintjén sem kerülhető el az egyértelmű állásfoglalás: fontosnak tartja-e, hogy a káros folyamatok megforduljanak, vagy sem? Fontosnak tartja-e, hogy képes legyen reprodukálni magát a hagyományos értékvilágot képviselő európai népesség? Megőrzésre érdemesnek tartja-e a civilizációnkat, vagy sem? A kérdésre adott válasz egyértelmű választóvonalat húz közöttünk; az ellentét „élet vagy halál" jellegű – itt már nem vitatkozó felekről, hanem ellenséges táborokról indokolt beszélnünk.
Eladósodás
Hogy a pénzügyeink körül nagy bajok vannak, az az elmúlt néhány év fájdalmas tapasztalatai alapján talán szintén nem igényel hosszas bizonyítást. Amikor jelentős mértékben hitelekből termelő vállalkozások jelentős mértékben hitelekből vásároló fogyasztóknak adják el a termékeiket, és mindez olyan környezetben zajlik, amelyben az állami és önkormányzati költségvetések is jelentős részben hitelekből finanszírozzák magukat – akkor nem kell különösebben üldözési mániásnak lennünk ahhoz, hogy ingoványosnak érezzük a lábunk alatt a talajt.
A baj természetesen nem a kapitalizmussal van. Nem baj, sőt, nagyon is jó, civilizációnk lényegéhez tartozik, hogy emberek, vállalkozások a szabad piacon együttműködnek, versenyeznek, érdekeiket érvényesítik, profitot igyekeznek termelni. A baj ott kezdődik, amikor a piacot túlságos mértékben eluralják a különböző pénzügyi termékek – majd az azokból származtatott újabb és újabb termékek. Amikor „eladósodásról" beszélünk, nemcsak arra gondolunk, hogy túl sokan túl sok pénzzel tartoznak másoknak, hanem arra is, hogy az egyre bonyolultabb és átláthatatlanabb módon értékesített és értékelt pénzügyi termékek miatt immár reménytelenül követhetetlenné vált: tulajdonképpen hol, kinél is van és mennyit ér a pénzünk.
Aki úgy gondolja, teljesen rendben van, hogy bizonyos vállalatok részvényeinek tőzsdei értéke teljesen elszakad az adott vállalatok üzleti teljesítményétől, és a földgolyó túlsó oldalán totálisan megbízhatatlan „szakértők" állításai nyomán hisztérikus kilengéseket produkál, annak furcsa fogalmai lehetnek a – piacgazdaságban oly kívánatos – józan észről, racionális érdekkövetésről. Egy átlagos kisvállalkozó vagy egy talpraesett háziasszony értelmi képességei elegendők annak belátására: itt valami nagyon nem stimmel.
Persze, a fentiek egyértelműsége ellenére hangsúlyosan jelen vannak a nyilvánosságban azok a vélekedések is, hogy nincs itt olyan nagy baj, a szakértők urai a helyzetnek, vannak még ötleteik, hogy hogyan kell megjavítani a rendszert... Persze – mondhatjuk erre – , sokaknak fűződnek érdekeik ahhoz, hogy a korábbi, az eladósodás gerjesztésén alapuló rendszerből még kivegyenek annyi hasznot, amennyit csak (és ameddig még) lehet. Ez azonban nem ok arra, hogy saját józan eszünk sugalmazásait elvessük, és ne próbáljunk felkészülni arra a világra, amikor ez a rendszer (esetleg) végképp működésképtelen lesz. Fel kell-e tehát készülnünk valamiképpen erre a világra, vagy bízzuk rá magunkat az eladósodás rendszerét működtetőkre? Íme az újabb kérdés, amelyben nem lehetünk semlegesek; el kell köteleznünk magunkat az egyik vagy másik – ellentétes érdekeltségű – tábor mellett.
Családhiány
A család szükségességéről, hasznosságáról folytatott viták az utóbbi évtizedekben kiléptek az ideológiai csatározások keretei közül. Ma már empirikus kutatások sokasága igazolja, hogy a házasságban élő férfiak és nők jellemzően testileg egészségesebbek (magasabb a várható élettartamuk), lelkileg stabilabbak (eredményesebben megküzdenek a mindennapok problémáival), mint magányosan – vagy váltogatott partnerekkel – élő társaik, és ugyanez igaz az apa és anya mellett felnövekvő gyermekek kedvezőbb életkilátásaira is. Megkérdőjelezhetetlenek a család gazdasági előnyei is: akár gyermek, akár idős, akár beteg, akár munkanélküli valaki, akár más módon kerül a „rászorultság" helyzetébe, általában sokkal eredményesebben és hatékonyabban, kisebb társadalmi költséggel javíthat a helyzetén, ha családi struktúrák között él, mint ha pusztán valamiféle hivatalos intézményrendszer próbálna gondoskodni róla."
(A cikk szerzője Bethlenfalvy Gábor, az ÉrMe Budapest Klub tagja, az ÉrMeháló.hu főszerkesztője.)
A teljes írás a Heti Válasz weboldalán található:
http://hetivalasz.hu/jegyzet/a-frontok-kialakultak-es-eleg-egyertelmuen-meghatarozhato-hogy-honnan-fenyegetnek-tamadasok-70276/
