„Lehet, hogy izgalmas egy számítógép előtt ülve vezetni egy autót, szimulált hajtűkanyarokat bevenni, de mennyivel izgalmasabb becsületes munkád gyümölcseként megvásárolt autódat vezetve családodnak megmutatni gyermekkorod szép, mesés tájait. Lehet bekeseredve, szárnyszegetten reménytelenségbe ostorozni ezt a világot, de mennyivel jobb leülni és megfogalmazni egy verset, egy gondolatot, mely mind egy langyos szellő belekapaszkodik embertársad csüggedten logó vitorlájába, és elindítja őt a reális létezés hatalmas óceánján.
Jó dolog megérezni a kis magban feszülő élni akarást és azt szelíden jó földbe tenni, a szerető szolgálat alázatával öntözgetni. Jó dolog meghallani egy kis gyermek ki sem mondott panaszát és egy otthon, intézményecske létrehozásával, óvodával, gyermekvédelmi központtal válaszolni a kibontakozás utáni néma vágyra. Jó dolog mint egy láthatatlan angyal e világon keresztül suhanni, itt ott csendesen megállva, az életet szolgálni, szeretni az alkotás Istenét. Nagyon jó dolog élni és alkotni! Ha az Isten maga mondaná, hogy nincs túlvilág, és nem tartják számon a szeretetből adott pohár vizet, a jó szót, a lehajló gyöngédséget, a másokért végzett munkát, én akkor is ezen az úton mennék tovább, mert jó dolog a létezés örömét megosztani embertársaiddal. Jó dolog a kis homokból várat építeni, a téglából templomot az Istennek, otthont az embereknek. Jó dolog a földet feltörni, és tarka virágot, hatalmas fákat ültetni csak úgy, hogy legyenek, hogy létükkel tanúskodjanak az élet, a kibontakozás, a folyamatosan mozgásban lévő Isten irántunk való végtelen szeretetéről.
Megéri? Építed, szépíted a világot, és észre se veszed: magadat építed, bontakoztatod ki, minden egyes kapavágás nemcsak a földet teszi lakhatóbbá, hanem magadat is. Mindennapjaid szeretetének tüzében kiégő tégláidból nemcsak kint a világban épül ház, otthon a családodnak, hanem belülről építkezve megszületik benned, a családjáért felelős felnőtt, az apa, ki életet ad. Csodálatos életet adni, gyermeket szülni, és azt becsülettel, türelemmel az öntudatra ébredésig felnevelni, majd imádságos szeretettel az útját mindvégig egyengetni, és öreg fejjel az általad ásott kútból felbuggyanó tiszta vízben megmosakodni.
Te ástad a kutat, de annak életet adó tiszta vizét nem te teremtetted, általad születik valami, ami nem te vagy, mely életet ad sokaknak, s melynek tükrében megláthatod végre te is az igazi, szép arcodat. Persze, hogy megéri a teremtő Istennek társává válva magadat e világban kiteljesíteni. Semmiből a végtelen létbe felnőni, úgy lenni hatalmas fává, hogy forró nyarakban érett magvaid ezreiben, erdővé válsz.
Minden egyes perc, óra mit Isten jóságosan neked adott, s melyet te jó szándékú munkával, alkotással nem kamatoztatsz, melyet a semmittevés, az önsajnálat, a meddő poénkodás, a helyben topogás céltalan kocsonyájában töltesz, elvesztett, soha vissza nem térő lehetőség. Tiszta szívemből sajnállak téged, ki évekig célozgatsz, de nem mered meghúzni a ravaszt. Igen sajnállak téged, ki olyan szellemi, lelki, anyagi erőket gyűjtesz, melyekből nem épül, vers, szerelem, ház, haza, melyek csak poros raktárrá teszik életed, s téged értelmetlen limlomjaid őrzőjévé, egy karikás szemű, betörőktől rettegő éjjeliőrré."
Böjte Csaba elmélkedése teljes terjedelmében itt olvasható:
http://www.magnificat.ro/portal/index.php?option=com_content&view=article&id=7717:gondolatok-egy-uj-ev-hajnalan&catid=60:csaba-testvelmedi&Itemid=247
