Az utóbbi időkben a katolikus egyház számos vezetője – élükön Ferenc pápával – a korábbiaknál gyakrabban hangsúlyozza a szegények iránti felelősségünket. Ezeket a megnyilvánulásokat a baloldali média látható lelkesedéssel idézi. Miközben örvendetes, hogy keresztény gondolatok ebben a közegben kedvező színben megjelenhetnek, helye lehet a gyanakvásnak is: vajon nem ért félre valamit alapvetően az egyház üzenetéből a szekuláris-baloldali közvélemény? Avagy nem arról van-e szó, hogy saját doktrínáját látja igazolva, mely szerint az egyház egyetlen igazolható funkciója, hogy valami „társadalmilag hasznosat" csináljon? No persze, így érthető, ha üdvözlik: az egyház rátalált arra a feladatra, melyen a baloldal is régóta fáradozni látszik, a „szegénység problémájának" megoldására...
Azaz – úgy tűnik – legalábbis fenntartásokkal érdemes csak örülnünk az egyház újkeletű népszerűségének ezen a téren. Arra mindenesetre jó alkalom, hogy magunk is eltűnődjünk: ténylegesen milyen felelősségünk, milyen feladatunk van a szegénység problémáját illetően?
Az egyháznak nem feladata, hogy „megoldja a szegénység problémáját"
Ha röviden szeretnénk megfogalmazni, hogy mi is az egyház feladata, valami ilyesmit mondhatunk: Jézus Krisztus örömhírének hirdetése, valamint magának Jézus Krisztusnak képviselete, megjelenítése ezen a világon. S ha a Bibliát olvassuk, azt fogjuk találni, hogy maga Jézus sem „a szegénység problémájának megoldásán" fáradozott. Segített azoknak, akik betegek vagy éhesek voltak, ha „megesett rajtuk a szíve" vagy ha csodajelekkel valami fontos dologra irányíthatta a figyelmet, de intézményes megoldást ilyenfajta társadalmi problémákra nem keresett, nem szorgalmazott.
Sőt, amikor valamiféle társadalmi igazságosságot kérnek számon rajta, rövid úton helyreteszi a demagógokat: „Amikor Jézus Betániában a leprás Simon házában tartózkodott, odament hozzá egy asszony. Alabástrom edényben drága illatos olajat hozott, s ahogy ott ült az asztalnál, a fejére öntötte. Ennek láttára a tanítványok bosszankodtak: „Mire való ez a pazarlás? Hisz jó pénzért el lehetett volna adni, s az árát a szegények közt szétosztani." Jézus észrevette, s így szólt hozzájuk: „Miért bántjátok ezt az asszonyt? Hisz jót tett velem. Szegények mindig lesznek veletek, de én nem maradok mindig veletek. Amikor az illatos olajat testemre öntötte, a temetésemre tette." Az evangélista szerint az eset leginkább Júdást bosszantotta fel, aki azonmód el is ment a főpapokhoz, hogy elárulja Mesterét. (Mt26,6-16)
Kétségtelen, az egyház régi hagyománya a szegények segítése. Ennek célja egyfelől az, hogy a szegények körében is hirdesse az örömhírt, másfelől az, hogy a nélkülözőkben a szenvedő Krisztust szolgálja. Alapvetően nem azzal függ össze tehát a keresztény karitász, hogy az egyház valamiféle strukturális bajt, igazságtalanságot látna, melyet feladatának érezne orvosolni.
A keresztény embernek sem feltétlenül dolga, hogy „megoldja a szegénység problémáját"
A fentiekkel nem azt akarjuk állítani, hogy a szegénység problémája egyáltalán nem létezne, illetve hogy ne lenne szükség a gondok enyhítése céljából létrehozott intézményekre, szeretetszolgálatokra, szociális ellátórendszerre. Az egyház, a keresztény közösség nagy becsben tartja azokat az embereket, akik ilyen jellegű munkában találják meg élethivatásukat, s azokat is, akik a szabadidejükben végzett önkéntes munkával és/vagy pénzzel támogatják ezt a szolgálatot.
Szent Erzsébet kenyeret oszt a szegényeknek
(Kállai Nagy Krisztina grafikusművész illusztrációja egy készülő könyvhöz)
De el kell fogadnunk azt is, hogy nem minden embert, s nem minden keresztény embert szólít ilyen területre a hivatása. Egyesek az elesett, rászoruló embertársaik segítéséhez kapnak talentumokat, mások pedig más feladatokra, melyek ugyanolyan értékesek lehetnek: az ifjúság oktatására és nevelésére, tudományos kutatásra, kétkezi munkára, üzleti tevékenységre vagy egyebekre.
Nem kötelező tehát minden keresztény embernek a szegénység problémáinak megoldására összpontosítania az energiáit. Viszont igenis kötelező minden keresztény embernek szembesítenie önmagát azzal a kérdéssel: életével, munkájával a közjót szolgálja-e? Ha semmi olyat nem tudunk felmutatni, amivel megpróbáljuk jobbá tenni a világot és Isten országát építeni, az bizony baj... De ennek nem az az egyetlen lehetséges módja, hogy a szegényeken segítünk.
A szeretet parancsa nem arra kötelez, hogy „megoldjuk a szegénység problémáját"
A szeretet – lényegénél fogva, s ahogy azt Jézus értette – sosem elvont struktúrákra, problémák megoldására irányul, hanem konkrét személyekre. Azaz nyilvánvalóan olyan emberekre, akiket személyesen ismerünk. Vagyis a szegények sorsáért úgy általában nem vagyunk felelősek (legalábbis akkor nem, ha hivatásunk, illetve valamely társadalmi szerepvállalásunk nem az ő szolgálatukra szólít). Azokért az emberekért viszont kétségtelenül felelősek vagyunk, akiket ránk bízott az Úr: családtagjainkért, rokonainkért, munkatársainkért, s valamilyen módon mindazokért, akikkel legalább egy „mi van veled?" szintű kapcsolat összeköt minket.
Ha ennek tudatában figyelnénk egymásra, s információkkal, tanácsokkal, gondoskodással – mikor mivel – segítenénk egymáson, és ha minden ember a maga személyes hatókörében jó lélekkel törekedne erre; nos, akkor talán nem is létezne olyasmi, amit „a szegénység problémájának" nevezünk.
Bethlenfalvy Gábor
Egyetért a cikk szerzőjével, vagy vitatná állításait? Írja meg véleményét a szerkesztőseg[kukac]ermehalo.hu címre!
