[Az interjú 1. része itt található; elolvasása szükséges lehet az alábbiak megértéséhez.]
– Még az előző beszélgetésben „hangzott el" néhány dolog, amivel kapcsolatban felmerültek bennem kérdések azóta – esetleg kezdhetnénk ezekkel. Például elég nagyvonalúan elsiklottunk e mondatod fölött: „Az élet természetes velejárója a túláradó bőség, ez mindahányunk természetes állapota." Szerintem ezt jónéhányan vitatnák; most, a gazdasági válság kellős közepén mondjuk egy magyar építőipari vállalkozónak én nem is mernék azzal előállni, hogy a túláradó bőség közegében él... Te mit mondanál neki?
– A tipikus építőipari vállalkozó felvetésére az mondható, hogy átlagoljon: a mesterségesen táplált igények fenntartása nem volt elvárható. Amit tíz évig láthattunk, abból a lufi pukkadása várható volt, és ha MÉRTÉKTARTÓ életre rendezkedett be valaki, akkor a múlt hasznából évtizedekig kihúzhatja. Aki eltekintett annak idején a „NEM-ÉLET-MILYENSÉGŰ" lehetőségek kihasználásától, annak most nem is viszi a pénzét feleslegesen a lufi fújásához egykor szükségesnek tűnő, de mára kihasználhatatlan kolonc fenntartása. Nemcsak a mérettel volt baj sokaknál. Hanem az is gond, hogy a fenntartható mérethez tartozó irányok és piacszegmensek területén most van egy évtizedes elmaradt fejlődésük az égig érő fában reménykedőknek. Tudom, ez rossz hír, és sajnálom, de ne a hír hozóját üssék.
– Meg lehet találni a múltkor felvázolt „iránytűábrán" – amit most ide újra bemásolunk –, hogy hol rontották el a dolgot, akik az örökké tartó növekedésre alapoztak?
– Igen. Sokan túlságosan egy-célú (szigorú fej), sőt, egyesek gazdasági csőlátású (legörbülő szájú fej) figyelművé váltak. Mint látjuk, a vigyori, életvidám fejhez tartozó, a tengelyeken leolvasható mennyiségek mindegyikére igaz, hogy NEM A LEGJOBB az adott minőségből. Mintha a kevésbé jó cukorból, a másodosztályú lisztből és a kicsit satnyább lekvárból lehetne a jó sütit sütni. Vagy ha egy kocsi a legsportosabb, terepen is legjobb, legjobban pakolható, legcsaládibb és legcsajozósabb verda, akkor olyan már nincs is, nem élet-szerű, hogy van. Akkor jutunk tehát az ÉLET-MINŐSÉGŰ állapotba, ha megfelelő MÉRTÉKET TARTUNK a bőségből, az újdonságból és az egyszerűsítésből, például egyetlen dübörgő cégen kívül többlábú élet-portfolió is építhető, és az élet a pénzen és a gazdaságon kívül sok mindenről szóló módon gömbölyű. Az „ÉLET-MINŐSÉGŰ" fogalmának illusztrálására vegyünk egy további példát: mindenki ismeri a Legó játékot. Ami a megfelelő kis bütykökkel és mélyedésekkel, megfelelő arányokkal rendelkezik, az beleférhet a Legó készletébe. Ami nem ilyen – mondjuk egy böszme, rozsdás anyacsavar –, az még ha bele is kerül a dobozba, előbb-utóbb a doboz alján, a Legó-hierarchia alján, sőt a Legó-életen kívül kerül. Nem „LEGÓ-MILYENSÉGŰ". Egy darabig szimbolizálhat a csavar utast egy Legó-autóban, de néhány hét alatt kiborul belőle, nem rögzíthető, elveszik, és költözéskor kerül elő a szekrény mögül egy generációval később. Mivel mindenki függ egymástól, most, a gazdasági nehézségek idején mindannyian – ki többé, ki kevésbé – „böszme, rozsdás anyacsavarul" jártunk egy Legó-készletben.
– Azaz ne próbáljunk az életünkbe olyasmit beleerőltetni, ami nem oda való?
– Így van. Cinikusan azt is mondhatnánk: ne sírjon, aki kard által vész, ha akkor sem sírt, amikor kardot dagadva nulla alatti játékban érdekeltként esélyt adott mások – és a saját – életében a NEM-ÉLET-MINŐSÉGŰ megoldásoknak. Maga építette fel a NEM-ÉLET-MILYENSÉGŰ élményekre fogékony környezetét, maga idézte meg a nem kívánatos állapotot.
– De hát erről aligha gondolhatja, hogy ez lenne „a bőség állapota"...
– A mostani állapotára is a bőség jellemző, ha helyzetére ÉLET-MINŐSÉGŰ figyelemmel kezd tekinteni: bőség tanulságokban, jövőre vonatkozó kérdésekben, meglépendő tennivalókban. Most az az élet-minőségű hozzáállás, ha elkezd ezekből megosztani, ilyenekből elég újdonsággal és nem túlegyszerűsítve építkezni.
Egyébként nem akarok kioktatni senkit: magam sem vagyok meggyőződve, hogy minden lufifújásból sikerült kiszállnom. Élek a gyanúperrel, hogy nagyon is nem, és ezért is köszönöm, hogy megoszthatom itt e téma bőségét, újdonságként, és nem túlegyszerűsítve. Problémák és válság idején nincs más út a sokfelé felborult építőipar és más ágazatok számára: ÉLET-MILYENSÉGŰ környezetet építek magam köré, és akkor újra, a „vonzás (vagy kiválasztódás) törvénye" (lásd a második, a tengelyek nélküli ábrát) mintájára ÉLET-MILYENSÉGŰ élmény-anyaga leszek más ÉLET-MILYENSÉGŰ valakiknek, és persze ők is nekem.
– Gondolom, erre (is) alkalmasak az olyan társaságok, mint például az ÉrMe-klubok, vagy egyéb közösségek. Hogyan születik meg ezekben az „élet-milyenségű/minőségű" környezet? Hogyan működik a tulajdonképpeni kapcsolatépítés?
– Azt mondtuk az előző beszélgetésben: a figyelmünk jellegéhez hasonló jellegű élethelyzetek érnek minket el. A figyelem jellege pedig kapcsolati hálónk jellegéhez hasonul, mert a megfigyelés, az élmény-anyaggá tevés mindig közösségi tett, (meg-)figyeléskor legalább két valami (valaki) méri magát egymáshoz, egy dolog önmagában kiértékelhetetlen. Így a kapcsolati hálónkat élet-milyenségűre építve lesz legkönnyebben élet-milyenségű figyelmünk és élményanyagunk. Mindehhez egy közösség fórum, ahol találhatunk kapcsolatra nyitott partnereket. Aki újdonsághiányban szenved, az friss kapcsolatot kaphat random csevegéshez, aki túlságosan felhígult, kevéssé kiforrott állapotban van, az rátalálhat azokra, akikkel konkrétabb, akár üzleti nexust építhet. Egy élet-milyenségű közösséghez ezért megengedett szorosabban és lazábban is kötődni. Ráadásul mindezeket úgy teheti, hogy közben elkerülhetetlenül – a közösség természete okán – ismerősök ismerőseivel keresztbe is szövődő kapcsolati hálója lesz, és (Weöres Sándor-osan: „ápolt"), „élet-milyenségű" környezete terem.
Visszatérve iránytű-ábránkhoz: itt az újdonság, a bőség, a kötött-kiszámítható megbízhatóság, azaz életminőségünk pontosan arányítandó alkotóelemei elég bizonytalan eszközök. Ugyanis ha azt kezdjük firtatni, hogy mennyi is ezekből a „kellő mennyiség", akkor könnyen kicsúszik a talaj alólunk. De ha kitartunk, és rögzítjük a szövöttség-ápoltság igényét és célját, szóval ha szövünk, és a többit nem is erőltetjük, akkor előbb-utóbb úgy is a nulla feletti részbe jutunk, és ott elkerülhetetlenül „élet-minőség" vár ránk.
– Akik számára az eddigiek esetleg túl bonyolultnak tűntek, alighanem megkönnyebbülnek, hogy most végre egyszerűsödik valami.
– Ne örüljünk túl korán! A szövöttségben is mértéktartónak kell lennünk! Keservesen el lehet rontani a dolgot azzal, ha túl sűrű hálót szövünk. Túl kis méretű kapcsolati hálónál, és a túl sűrűn összekötött esetében hamar instabil életünk lesz. Ha csak azokat szeretjük (környezetünkben látni), akiktől közvetlenül számítunk valamire, akkor ráfaragunk. Viszont ha érdek nélkül IS tudunk örömmel elfogadni, adni figyelmet (és a figyelem materializálódott, lecsapódott anyagi következményeit, vetületeit: a javakat), akkor az élet-milyenség lesz jellemző ránk, az Élet Egészének „képére és hasonlatosságára". De ehhez meg kell tanulni szőni, és nem árt ismerni néhány „hiba-gyors-javító-eszközt". És a közösségek legfontosabb küldetése – LENNE, HA VÉGRE LEESNE A TANTUSZ –, hogy minderről értesítsük-kikupáljuk egymást elméletben és gyakorlatban is. Hogy e közösségek által megoszthassuk a szükséges ismereteket, és ne hagyjuk sötétben tapogatózni környezetünk alkotóegyedeit, mert ha az ő kapcsolatrendszerük nem élet-milyenségű, akkor a miénk sem tud élet-milyenségű társakba botlani, az élet-milyenségűvé tevést vagy együtt csináljuk meg valakikkel, vagy elbukjuk. Az én olvasatomban a közösségek TUDÁS- és ember-anyagot adhatnak az élet éléséhez. A világról bennünk élő képet élet-minőségű-élet-éléséhez-alkalmassá tudják tenni.
(Folytatjuk...)
B. G.
