Az ÉrMe Alapítvány kuratóriumának elnökétől az év elején Schumicky András kapta meg az ÉrMe-aranyjelvényt, az ÉrMe Üzleti Hálózatért végzett, hosszú időre visszanyúló munkájáért. Ebből az alkalomból kérdeztük a banktechnikai vállalkozást bátyjával közösen vezető üzletembert, aki több társadalmi és egyházi kezdeményezésben is elkötelezett, például a máltai lovagrendnek is tagja.
– Azt hiszem, rólad elsősorban az juthat az érmések eszébe, hogy sok üzleti kapcsolatot hoztál már össze, ezen a téren sokan sokat köszönhetnek neked. Ösztönösen csinálod ezt ilyen jól, vagy tudatosan törekszel rá, van valami különleges módszered?
– Valószínűleg genetikailag is alkalmas vagyok rá, de valóban, tudatosan is próbálok törekedni arra, hogy másokat akkor is segítsek, ha abból nekem semmilyen személyes hasznom nincs.
– Miben tudnának az ÉrMe-tagok neked segíteni? Viszonylag különleges szakterülettel, készpénzkezelési megoldásokkal foglalkozik a cégetek.
– Igen, a készpénzfeldolgozás speciális hátterét biztosítjuk; a minőség, a megbízhatóság és a hosszú távú gondolkodás azok a fő értékek, amelyekre ezt alapozzuk. Az SCH-PS Kft. bankjegyek és pénzérmék vizsgálatát, számolását, csomagolását, szállítását végző berendezéseket forgalmaz és szervizel, jellemzően olyan ügyfeleknek – például bankoknak, kereskedelmi cégeknek stb. –, amelyek nagyobb mennyiségű készpénzt kezelnek a napi tevékenységük során. Ilyen cégek, potenciális megrendelők az ÉrMében nemigen fordulnak elő. Megvan a kialakult kapcsolatrendszerünk, nagyjából ismerjük a szóba jöhető megrendelőket; az érmésektől erről nem nagyon tudok újat hallani. A saját szerepemet az ÉrMében inkább abban látom, hogy – mivel sok emberrel találkozom, sokfelé mozgok – azoknak segítsek, akiknek nincs elég kapcsolati tőkéjük vagy bátorságuk, hogy a saját ügyeikben előre lépjenek.
– Bátorságuk...? Milyen jellegű bátorságra gondolsz?
– Bátorság kell ahhoz, hogy valakit megszólítsunk, és ahhoz is, hogy merjünk nagyot gondolni, nagyobb szabású vállalkozásokba másokkal együtt belevágni.
– És talán ahhoz is, hogy a bizalmat megelőlegezzük valakinek...
– Én igyekszem mindenkihez maximális bizalommal fordulni, egészen az első csalódásig. Ha valakiről rossz híreket hallok, azzal persze óvatosabb vagyok, de mindig igyekszem a saját tapasztalataimra hagyatkozni, és nem a híresztelésekre. A bizalommal kapcsolatos hozzáállásomat meghatározza, hogy csak 26 éves voltam, amikor Csilla von Boeselager megtett engem a Magyar Máltai Szeretetszolgálat egyik vezetőjének. Kormányfőkkel, külügyminiszterekkel kerültem így kapcsolatba, és sok mindent el is ronthattam volna, de erőt adott, hogy valaki megbízott bennem, akitől ezt a feladatot kaptam. Ez adja a motivációt, hogy most én segítsek, én előlegezzek meg bizalmat másoknak. Tulajdonképpen egyre inkább ezt tekintem a feladatomnak; operatív vezető már nem nagyon szeretnék lenni sehol, inkább arra törekszem, hogy a megfelelő emberek megkapják a megfelelő feladatokat, amit jól tudnak végezni, és amiben sikeresek lehetnek.
– Így az ő sikerük a te sikered is lehet, nem?
– Persze, de fontos, hogy az alapállás nem a saját sikerem keresése. Azért járok az ÉrMébe, hogy azt figyeljem: mit tudok másoknak adni? Ha kapok is valamit – például az alkotás örömét –, az külön jó.
Schumicky András: "Azért járok az ÉrMébe, hogy azt figyeljem: mit tudok másoknak adni?"
– A te kezdeményezésed az első olyan ÉrMe-szervezet, a pátyi klub létrehozása, amelyik a budapesti ÉrMe-klubtól függetlenedve, területi alapon szerveződik. Mintája lehet ez majd további helyi klubok megalakulásának is?
– Természetesen mintája lehet, és itt szeretném elmondani azt a tapasztalatomat, ami számomra is új, és másoknak is tanulságos lehet. Az evangéliumi példabeszéd jut eszembe, amelyikben a király menyegzőbe hívja az embereket, de akik hivatalosak, azok mindenfélével kimentik magukat, és végül a király szolgái az utcáról hívnak meg mindenkit, akivel csak találkoznak. (Mt 22, 1-14. – A szerk.) Én is azt éltem meg, hogy sok esetben az útkereső emberekkel jobban megtalálom a hangot, mint azokkal az egyébként elkötelezett keresztényekkel, akik ugyan buzgón járnak a templomba, de mintha nem nagyon értenék, mi szükség van arra, hogy a lakóhelyükön más keresztény vállalkozókkal kapcsolatot tartsanak, és tegyenek valamit a közösségért.
– Ilyesmire említetted nemrég egy beszélgetésen példaként a pátyi játszótér-építési projektet, ami a legutóbbi adventi ÉrMe-árverésen támogatást kapott.
– Ez valóban jó példa. Nem elsősorban keresztényeket hívtunk ehhez a munkához, hanem azokat, akiknek kisgyermekeik vannak, és akiket érdekelt a projekt. Más kérdés, hogy néhányukról menet közben kiderült, ugyanazt a hitet és értékrendet valljuk. De talán ennél is fontosabb, hogy ebben a csapatban vannak olyanok is, akik azóta kezdtek az egyházhoz közeledni.
Közösségi munkában épül a pátyi Dobogó-játszótér
– Vagyis az ÉrMe-hálózatnak így evangelizációs küldetése is lehet?
– Pontosan. De ehhez kell az a nyitottság, amiről beszéltem. Hogy mindent azzal a szemmel nézzünk: kinek, hogyan tudnék ezzel segíteni? Nemrégen találkoztam valakivel, aki régi bankos kapcsolatom. Tudtam segíteni neki egy egészen más jellegű vállalkozásában, és mindjárt meg is hívtam, hogy jöjjön el a pátyi ÉrMe-klubba, jár azóta is, bár nem is Pátyon lakik. Vagy egy másik példa: kerestem olyan céget, amelyik egy cipőtisztító berendezést le tud gyártani, és egy fogyatékosokat foglalkoztató vállalkozáshoz jutottam el, ahová be tudtam ajánlani azt a testvérünket, akit egy másik hasonló intézményből kitettek. Vagyis nyitott szemmel kell járni, fel kell fedezni a kapcsolódási lehetőségeket. Ehhez ápolni kell a régi kapcsolatokat is: akikkel nem találkozom rendszeresen, mert éppen nincs közös ügyünk, azokat is évente egyszer-kétszer felhívom telefonon, váltunk egy-egy emailt.
– Tehát nem válik szét a személyes kapcsolat, az üzleti kapcsolat, a közös értékrenden alapuló kapcsolat, hanem mindezek összefonódnak.
– Simon Zoli példáját tudom itt felhozni, akit idén választottunk meg a pátyi klub vezetőjének. Zolit a pátyi templom építése kapcsán ismertem meg, egyszer téglarakodás közben megszólítottam, és kiderült, hogy informatikai vállalkozása van. Meghívtam a klubba, és el is jött, de egy-két alkalom után azt mondta: itt érdekes előadásokat talán hallgathat, de üzletet ez neki nem fog hozni, az biztos. Ehhez képest most úgy néz ki, hogy nagyon komoly megbízásokhoz fog jutni az érmés kapcsolatoknak köszönhetően.
– Tehát érdemes a pátyi templom építkezésén téglát rakodni...
– Azt mindenképpen érdemes, de még nagyobb tanulság, hogy érdemes egymást megszólítanunk, és hogy érdemes ÉrMe-klubba járnunk.
Az épülő pátyi templom téglaburkolatos homlokzata
– Hogyan látod most az ÉrMe Üzleti Hálózat helyzetét, jövőjét?
– Nagyon pozitívnak látom, hogy végre megvalósult az ÉrMében a közösségi vezetés: a különböző szervezetek vezetőiből és az ÉrMe Alapítvány kuratóriumának vezetőiből álló testület közösen dönt az egész hálózatot érintő ügyekben. Ezzel sok jó energiát sikerült bevonni, és új lendületet kapott a szervezet. A pátyi ÉrMe-klub megalakulását pedig abból a szempontból is fontos fejleménynek tartom, hogy alapot ad a Kérméhez (Keresztény Értékmegőrző Egyesülethez) való közeledéshez is. Az egykori esetleges ellentétek aktualitásukat vesztik: hiszen ma már több ÉrMe-szerveződésről beszélünk, amelyek között a Kérme most már valamilyen módon épp úgy megtalálhatja a maga helyét, mint a budapesti vagy a pátyi ÉrMe-klub, vagy éppen a szakemberklubunk. Ez lehetőséget teremt arra is, hogy a korábban lemorzsolódott – esetleg épp a viták miatt csalódottá vált – tagok visszatérjenek közénk. Örülök az ÉrMe Junior Klub újjáéledésének is; a fiatalok – köztük saját gyerekeim és érmés társaim gyerekei – csatlakozásában azt a visszajelzést látom, hogy valamit jól csinálunk.
– Úgy gondolom, beszélnünk kellene itt a kárpátaljai tevékenységedről is. Nemrég az a kérdés merült fel egy beszélgetésen: mit tehet az ÉrMe a határokon túl, az elszakított területeken élőkért? Abban maradtuk: például be kell mutatnunk, hogy a tagjaink mit tesznek – és ez talán követhető példa lesz másoknak is. Tehát: te mit csinálsz Kárpátalján?
– A máltai szeretetszolgálat révén, a 90-es évek elején kerültem először Kárpátaljára, egyébként semmilyen személyes vagy családi kötődés nem fűzött oda. Beregszászon nagyon kedves emberekkel találkoztam, akikkel közösen létrehoztunk ott egy ECDL-vizsgaközpontot. Ennek a bevételeiből tudják fenntartani a helyi máltaiak az ingatlanjukat. Évekkel később jutottunk el egy kis egyutcás, fatornyos faluba, Roztokára, fenn a Kárpátokban, húsz kilométerre a Vereckei-hágótól. Többször eljártunk aztán oda síelni, először házat béreltünk, majd 2000 táján meg is vettünk egy épületet. Most évente akár nyolc-tíz alkalommal is kimegyünk. Újabban szinte csak ott síelünk; sok szempontból jobb, mint Ausztria, és összehasonlíthatatlanul olcsóbb. Aztán alapítottunk egy közös céget is a beregszásziakkal, amelyik informatikával, kártyagyártással foglalkozik. Ez most tíz helyi családnak ad munkát. Ha tényleg segíteni akarunk az ott élőkön, akkor valami ilyesmit kell tennünk: munkához, megélhetéshez kell segítenünk őket. Különben úgy fog „megoldódni" a magyarság helyzete, ahogy nem szeretnénk: egyszerűen elvándorolnak onnan, elfogynak a magyarok. Nekem egyébként most már keresztfiam is van Beregszászon.
B. G.
Kárpátalja, Roztoka
