Paál András a közösségek gyógyításáról és a századik majom legendájáról.
Nem szabad a közösségeinket alárendelni valamiféle nagyszabású álom, cél, program szolgálatának; az oldott, kötetlen, játékos együttlétből megszülető művek adják egy-egy közösség véget nem érő történetét – nagyjából ez derül ki az alábbi beszélgetésből. Paál Andrást, az ÉrMe Budapest Klub tagját – akivel már számos interjút közöltünk honlapunkon az kapcsolatépítés és a hálózatelmélet témakörében – ezúttal a megfáradó, leépülő közösségek „megjavításának"lehetőségeiről kérdeztük.
- Úgy tűnik, előbb-utóbb minden közösséget, társaságot utolér a leépülés veszélye; ez alól nyilvánvalóan az ÉrMe Üzleti Hálózathoz tartozó klubok sem kivételek. A kezdeti lelkesedés után, amikor még összetartja a társaságot a „közös álom", előbb-utóbb kifárad a társaság, és maradnak a lassan kiüresedő programok, szervezeti keretek... Mit lehet tanulni e téren a hálózatok és a kapcsolatépítés szemléletéből? Hogyan lehet „megjavítani", újra élettel megtölteni a leszálló ágba került közösségeket?
- „Vérszagra gyűl az éji vad", és nem holdfényből szőtt álmokra – szerintem. Illetve gyűlik álmokra is, de az álomalapú közösségek állandó orvosi ellátásra szorulnak, mert megbetegednek, ahogy a kérdésedben is szerepel. Aztán iparággá nő ki a fals szemléletből adódó hibák kijavítása, és ennek az iparágnak a saját túléléséhez persze szüksége lehet a félreértés fenntartására. Tán ennek jegyében látjuk mostanában a közösségek úgynevezett életpályája-ábráját egyre több helyről hirdetni... Érdemes lehet végiggondolni, hogy álom-alapú birkaiskolát akarunk vagy pedig „vérszagra gyűlő vadakat", ahol „vért" pozitív értelemben említem, mint az élet lüktetésének szimbólumát. Tehát az a kérdés, hogy önállóan, felelősen, életképesen, az élet teljességébe erőltetés nélkül, gördülékenyen illeszkedni tudó közösséget akarunk-e, amit aztán a teljességgel élt élet illata terel és tart össze, viszonylag intézménytelenül.
- Mi is a baj az „álom-alapú" közösségekkel...? Nem éppen az a közösségek létrejöttét megalapozó „álmok" lényege, hogy valamiképpen – ahogy te fogalmazol – „az élet teljességébe" akarnak illeszkedni? A horgászok mondjuk azért gyűlnek össze, hogy az alkalmas csalikról és csónakokról, a vízparti hajnalok szépségeiről diskuráljanak, a keresztény vállalkozók a közjó mibenlétéről és a munkáltatói gondok megoldási lehetőségeiről, mások megint másról. Szóval valami közös álomnak, valami közös elképzelésnek a jó életről és a jó világról mégiscsak jelen kell lennie egy közösségben.
- A közösségek – mint az élők sorába tartozók – egyszerűen csak vannak. Nem azért tartozunk az élők sorába, mert élni akarunk. Aztán az életben maradási, túlélési, jólléti céljainkként kiénekelhetők belőlünk késztetések – ha tetszik: álmok, célok –, melyeknek eléréséhez programok, szabályok társíthatók, szervezettel és annak fenntartási költségeivel. De mindezek csak következmények. Nem a lekvár főzi be a nagymamát...
- Akkor tehát mit javasolsz, mit tegyen egy közösség, ha a kifáradás, a „leszálló ágba kerülés" jeleit tapasztalja magán?
- Először is értsük meg a dolgot. Van ez a szerintem megkérdőjelezhető ábra, modell, ami azt állítja, hogy van egy életív: a közös álmok közösséget hoznak létre, mely szabályozott programok által éli meg álmait, szervezetet épít, mely újabb álmok létrehozására sarkalja a közösséget és irányítja e folyamatot.
A kezdetekben az álom lendülete viszi az ügyet, utána a közösség működése, utána már csak a programok, a szabályok, az események megszokása, majd kiüresedett szervezetként halnak el álmaink. Ezért a kifáradás láttán, a programokban élés idején új és új álmok kellenek, hogy fiatalítsák a közösséget. Tehát szépen körbe-körbe járunk a fiatalítási, időhúzási akciókkal. De mire is emlékeztet minket ez az ábra? Arra az ábrára emlékeztet, és annak megértési erőfeszítésével hozható összefüggésbe, melyet mi is kibeszéltünk korábban, mely a hálózatok összefoglaló ábrája.
Húzzuk be a tengelyeket az életpályaábrába. Megjelenik egyrészt az „energia, lehetőség, vitalitás és ellentéte" ferde tengely. Ennek mentén megy a vitalitás vesztése. Ha erre a ferde tengelyre vetítjük a közösséggel kapcsolatos fogalmainkat, akkor más sorrendet kapunk, mint amit az életív-ábra mond: nem „álom, majd közösség, program, szervezet", hanem „közösség, majd álom, program, szervezet" adódik.
- Tehát azt mondod, nem az álom szüli a közösséget, hanem a közösség szüli az álmokat... A gyakorlatban hogyan is történik ez?
- Mondjuk legózzunk! A népek összehordják készleteiket, ők a legó-birtoklók természet-adta közössége, bennük az elvi lehetőség. És ők álmodnak – kezdődjön tehát a játék! Az ábrát nézve két út kínálkozik játékra. Az egyikben a közösség játszik karmester nélkül, a másikban felépítenek egy program szerint valamit, mint egy építkezésen. Ez utóbbi esetben kiosztják a szerepeket, feladatokat, majd mikor kész a dolog, akkor úgy „újulnak meg", hogy amit létrehoztak, lerombolják, és újat építenek. Az álom és a program közti úton ingáznak, míg végleg leszívják a közösség magas lehetőségszintjét, és a közösség lehetősége elmúlik, megszűnik közösség lenni, már csak egy marad meg: a programokért kiáltó szervezet. Ez a játék talán jó a vezetőknek, de nem túl nagy buli a kuliknak, akik a részleteket időre elkészítik. A másik fajta játék vitalitása magasabb! Ott nem épület épül – oda beköltözik az élet. Ez a játék a közösség-álom vonalon ingázik, karmester és tervrajz nélkül, az együttműködés szabadságának jól körülírható módján. Mindenki építi a maga modulosan többrészű valamijeit, majd figyelik egymást, és ha van csatlakozási ötletük, egyezkednek, összekapcsolódhatnak.
- Értem, hogy így a játék élvezetesebb, de nagy kérdés, hogy ez hatékony lehet-e, ha valami „nagy művet" akarunk létrehozni... Ha nincs karmester, abból elég fura zene lesz, ha nincs tervrajz, abból elég fura épület...
- Ismerünk azért ma is néhány zenei műfajt, ami az improvizációról híres, de régen szinte mindegyik az volt: a zenélést egyfajta anyanyelvi szinten űzők „társalogtak" egymással és az Élet Egészével. Sportágak, tudásterületek esetén is van ilyen magas hozzáértés. Az emberi kapcsolatok és az élet is ilyen terület, tán nem is vagyunk túl messze attól, hogy sokan így műveljük, inkább csak nem gondoljuk, hogy van ilyesmire lehetőség. A közösségek esetében nem kell pontos, építőmester-szempontból korrekt dolgokat építeni. A résztvevők álmodhatnak akár csak részeiben játékra érdemes valamiket, abból – mint szabad vegyértékek – kilógnak majd hibák, látszólag felesleges kapcsolódási pontok. Sok olyan részlet épül, mely egy majdani építményrendszerhez kevésbé köthető, alig értelmezhető, de éppen ezek a gyenge kapcsolatok teszik élhetővé, stabillá a játékot, tartják meg nulla feletti játéknak. Egy városi forgatag épül így, melybe történet szövődik, mely aztán átalakulhat úgy, hogy órák múlva ott a város, ahol régebben még más volt! Nem bábeli torony épül, nem szocreál iparváros panellel és gyárral a zöld mezőn, hanem a közösség és az álmok szerves összhangban, finom visszacsatolásokkal szövik kortalan, soha véget nem érő történetüket.
- Valóban soha véget nem érő? Mi erre a biztosíték?
- A temetőn az a felirat, hogy „feltámadunk", de a kocsma falára az van írva: „sose halunk meg"... Ezt a viccet úgy kell értenünk, hogy a karmester és szervezet nélküli játék vonzóbb. Erre a játékra gyűlnek a népek, és bár lehet olyan, aki elhal, de játékos jut helyette új. A közösség örökifjú. Annak valószínűsége, hogy a játék érdektelenség okán kifullad, sok idő után is éppen annyi, mint kezdéskor.
- Érthető és hihető, amit mondasz, de nagy kérdés, hogy képesek vagyunk-e elindulni az ezen az úton.
- Azért vagyunk e jó játékra „kép-telenek", mert nincs képünk róla. Az élet improvizációs káoszában nem triviális, hogy van ott rend, és hogyan van. Egy sereg rossz beidegződés működik: ha valaki a közösség fogalmát említi, mindjárt a vezér mögé sorakozás pavlovi reflexe kezd működni a fajtánk jó részénél. Vagyis a közösségjavítás is megtanulandó. „Kép-ességet" kell szereznünk, és nem is olyan sok az ide vonatkozó tananyag.
- Hogyan fér bele az általad vázolt „közösség-álom vonalon ingázó játékba" az a dolog, amit úgy hívunk, hogy önfeláldozás? Tudom, hogy neked is kedvenceid között van Antoine de Saint-Exupéry könyve, a Citadella, ezért merem idézni: ugye valami olyasmi gondolat áll a mű középpontjában, hogy akkor élsz igazán, ha elcseréled magad valamire, ami nagyobb nálad... Ha boldoggá akarod tenni az embereket, építtess velük tornyot, ha tönkre akarod tenni őket, osztogass nekik alamizsnát – ilyesmiket tanácsol az uralkodóknak. Vagyis mégiscsak az az igazi, ha valamiféle nagyszabású építkezés része vagy; ez túlmutat a játékosságon, az együttműködésen... Ráadásul a Bibliában is azt olvassuk, hogy el kell halnia a magnak, ha termést akar hozni. Mihez kezdjünk ezzel a gondolattal? Nincs ez ellentétben a te eddigi fejtegetéseiddel?
- A vízszintes tengely az ábránkon úgy lett behúzva, hogy elválassza a „nulla feletti", vagyis a „nyer-nyer típusú" játék zónáját a nulla alatti játék zónájától, ahol valaki mindenképpen veszít. Az álmok és a közösség közt zajló ingázás vonal felett van, a véghalogató-ráncfelvarró üzemmód meg alatta, ezért fogy bele a közösség. A nulla alatti játék nem el-CSERÉLÉS, hanem el-TÉKOZLÁS. Az élet az egyes játékos számára – még ha száz évig is él – mindenképpen véges, de mondhatja: én elfogyok, ám „a műsornak mennie kell tovább".
„Az én igám édes, az én terhem könnyű." Terhei, áldozatai, keretei-korlátai mindkét játéknak vannak, sőt, a „nyer-nyer játékban" bizonyos értelemben könyörtelenebb az ügy: ha elrontjuk az arányokat, ha a kockázatok és terhek porításában hibázunk, úgy kidobódunk a paradicsomi jóllétből. Aki az életet nem érti-éli az improvizációs képesség alsó határát elérve, annak a vezényszóra történő bábeli toronyépítés marad. Ha szervesen, arányok szabályaival növeszted Exupéry „épületeit", akkor lassabban a megszokottnál, ám fenntarthatóbb, örömmel élhetőbb világ keletkezik: akkora bazárt növesztünk, hogy több katedrális is lesz benne (hogy utaljak a híres könyv címére). Nem a katedrálisokkal van baj, hanem azzal, ha nem a bazár forgatagából nő ki annak életszerű igénye. A fenntartható bazár életszerű következményei a programok, és nem fordítva. Valamiképpen ezt tanítja a bibliai történet is, amiben Jézus vendégségben van Mária és Márta házában. Ha Jézus valakinél „otthon van", akkor – mint arra a két testvér közül Mária érzett rá jól – nincs szükség nagy tettekre. Ha összeülünk, meghallgatjuk egymást, sztorizunk, azzal éppen úgy az újdonságot szőjük be komplex módon az életünkbe, ahogy az ábrán az álmok és a közösség közti körforgás mutatja. A dalai láma is amellett szól, hogy nincs a világnak szüksége megmentőkre, nagy dolgokra, hanem inkább egyfajta helybéli békehozókra, akik meghallgatnak másokat.
- Valóban, ha belegondolunk, Jézus működésének a legnagyobb része azzal telt, hogy különböző helyzetekben együtt volt, időt töltött, beszélgetett az emberekkel. Mégis hajlamosak vagyunk a végső szenvedéstörténetre koncentrálni, mintha a megdicsőülése kizárólag ebből fakadt volna, a végső, hősies erőfeszítésből.
- Nekem úgy tűnik, felekezet- és kultúrafüggetlenül nagy igyekezet van egyesekben, hogy ezt a két dolgot szembeállítsák egymással, főképp azért, hogy uralkodhassanak mások felett. Statisztika szerint van két százaléknyi pszichopata a társadalomban, akik valahogy felküzdik magukat a vezetőink közé, ott aztán tobzódnak, és mindenki mást kiutálnak, kifúrnak onnan. Ez egy magas belső félelemmel élő embertípus, amelyik így érzi magát biztonságban. Tőlük kapjuk ezt a parasztvakítást: a játék és a szórakozás fogalmához hozzádumálják a link-jampec minősítést, az arcverítékes küzdelemhez pedig a dicső elismerést – hátha ez utóbbi reményében majd önkéntes lelkesültséggel jelentkezünk gürizni az ő kőbányáikba. Végül magunktól is erre a beidegződött rugóra járunk, ha a közösségbe hívó szó elhangzik, vezetők, sorkatonák és menekülők lesznek akkor is, ha pszicho-patás-ördög nincs egy se a közösségben.
- És jelentkezünk a kőbányáikba kulinak...?
- Sokan jelentkeznek, mégpedig amiatt, amit „kollektív tehetetlenségnek" neveznek a kutatók. Erre van a majmok meg a létra példája. Egy ketrecben majmok laknak, létra tetején banán egy kosárban, a majmok felmásznak, ám mikor elég magasan vannak, az egész ketrecet, az összes majmot jéghideg zuhannyal meglocsolják. Ezt a majmok kifigyelik, és amelyik mászni kezd a banánért, azt a többiek lerángatják és elverik. A gondozók aztán egyesével lassan kicserélik az összes majmot, néhány nap múlva már egyetlen olyan állat sincs, aki kapott volna valaha hideg zuhanyt, de a hagyományt ismerik: aki mászik fel, azt le kell rángatni, el kell verni. Kialakul a banán megszerzésére a kollektív tehetetlenség. Így vagyunk ezzel mi is: aki nem elég jó rabszolga, ha nem izzad-liheg eléggé önként, aki fel akarja felborítani a lazulás és az önfeláldozás izzadós arányait, és helyette az élhetőbbet akár csak felemlíti, azt elverjük, befenyítjük, lehurrogjuk. A „pszicho-patásainktól" kapott beidegződéseink (már jelenlétük nélkül is) adják meg az ilyesmihez a kezdőhangot, megkezdjük a hurrogást, a megszégyenítő hangvételt, a fölékerekedő szófűzést, ha a kérdőjeleket valaki felmutatni merészeli. Ezért inkább mindenki azt mutatja, hogy ő bizony mennyit küzd és verejtékezik a célokért... Az időnk rámegy e sportra, és az ábránkon a bal oldali, a bőségtől eltávolodott tartományban találjuk magunkat; nyomorultan, ám büszkén.
- Hogyan lehet ezzel szembeszállni? Ha megpróbálod, nyilván azonnal te leszel a renitens, a link, a lusta és a szabotőr.
- A megoldást megint majmoktól kapjuk. Mégpedig „a századik majom legendájából". Kutatók a szigetvilág majmait kutatták, de túl sűrű volt az erdő, hát kicsalták az állatokat a tengerpartra, főtt krumplit tettek ki nekik. Egyes majmok aztán rászoktak, hogy megmossák a krumplit a tengervízben: vagy a homokot mosták le, hogy a foguk alatt ne csikorogjon, vagy sós vízzel finomabb volt; mindegy is, miért. Egyre több majom tett így, és amikor körülbelül száz majom mosta már, akkor egyszer csak távoli szigeteken is mosni kezdték a más kutatók által kitett krumplit, pedig nem lehetett köztük információcsere. Sok kísérletet végeztek erre a jelenségre, ami „a századik majom legendájaként" terjedt el – valójában a látszólag külön hálózatok szinkronba kerülési képességéről van itt szó, ami külön csemege-téma.
- Vagyis a jó példa egyszer csak önálló életre kel, és felgyorsulva terjed?
- Ha következetesen szórakozó, játszó közösségeket hozunk létre, akkor két legyet is ütünk egy csapásra. Valóban, egyrészt előbb utóbb a „századik majom" is elkezdi, és akkor már ez a közösségi magatartás – mint a rég vágyott társadalmi küldetés – finoman elkezdi átalakítani a távolabbi közösségeket is. Másrészt végre abbahagyjuk a társadalomban a stressz önkéntes megtermelését magunk és társaink kárára. Ehhez részben közösségi terek kellenek, továbbá ezeken a helyeken meg kell tanítani – de inkább szoktatni – a népeket az „arány-kor" szerint érintkezni. Nem lehet iskolázva tanítani, hanem meg lehet szoktatni, újra és újra végiggondolni és csinálni. Szerintem ez a megoldás – mégpedig iszonyú sok bajunkra. Senki válláról nem akarom a keresztjét ezzel leénekelni, de azt gondolom, nem arra vagyunk rendelve, hogy rögtön születésünktől állandóan cipeljük a szőrös deszkákat. És nem biztos, hogy a mi tisztünk a vállalnivalók elérkezésének idejét és módját meghatározni.
- Az általad kívánatosnak tartott közösségépítő-közösséggyógyító tevékenység elkezdéséhez mi az első lépés, amit meg kell tennünk?
- A 11. parancsolat: Érj rá! A közösségi lét az idővel rendelkező lények előjoga. Már többször idéztük a beszélgetéseink során a Robert Kiyosaki mondását: „Sokan élnek köztünk, csendes, intézménytelen módon, akik meghallgatnak bennünket, mint egykoron a nagyszüleink. Ők alkotják a társadalom valódi szövetét. Belénk csepegtetik a bizonyosságot, hogy érdekek nélkül barátok lehetünk, és a félelem csatabárdjait örökre eláshatjuk." Így gondolnám tehát a közösséget növeszteni. Mégiscsak volt ugye a passzus, hogy „Ne féljetek!" A programok általi ráncfelvarrós játék a stressz-oldalán van az ábránknak. Úgyhogy ne a félelem oldali módon javítsunk közösséget! Hogy is mondta Böjte Csaba? „Ne szervezd ezt a világot." És ne aggódjunk katedrálisaink miatt; ha kellenek, akkor azt majd dobja „a gép", a játékos, szórt figyelmünknek az életünk minőségét létrehozó gépezete. A témához végszóként tán két perce van még az idáig velünk maradó olvasónak megnézni egy videót, amiből kiderül: miért éppen egy életvidám és kényelemszerető hobbitot választott ki Gandalf mágus a nagy küldetésre?
B. G.
Segélyakciónk
Gyűjtés az ukrajnai menekültek megsegítésére - a Beregszászi Járási Máltai Szeretetszolgálat Kárpátalján végzett munkáját támogatja az ÉrMe Hálózat.
