- Úgy tapasztalom, egyre súlyosabb probléma köreinkben (is) az időhiány, az állandó űzöttség; akinek jól megy a munkája, az azért, akinek rosszul, az azért képtelen kilépni a mókuskerékből. Te viszont egy alkalommal olyasmit mondtál, hogy a cél a "kétnapos munkahét, ötnapos hétvége" lenne... Szerinted mit csinálunk rosszul?
- Nagyon materialisták vagyunk. Persze megelőzöm a „kifejtenéd, kérlek?" kérdésedet: szerintem legtöbbünknél arról van szó, hogy nem vagyunk hajlandóak „rendszerben gondolkodni". Megoldásokban, birtokolt javakban, elérendő célok tömegében reménykedünk, ezeket hajszoljuk, ahelyett, hogy az Élet Egészének Rendszerébe illeszkednénk, mikor céljainkat kieszeljük. A célok elérésére számos módszert tanulunk, ám a „mi legyen az elérendő és örömmel élhető cél?" kérdésében kikupálatlanok vagyunk. Így az érdemesnek nem mondható céljainkat érjük el nagyon eredményesen... Makacsul szembe megyünk saját támogató-befoglaló környezetünkkel annak számos dimenziójában, és e szembemenéseket igazságokként verjük magunk és utódaink fejébe.
- Tehát „ki kellene kupálni magunkat", meg kellene tanulnunk, hogy milyen célokat érdemes választanunk magunknak? Ennyire egyszerű lenne?
- A szorzótábla megtanulásához szükséges energiát nem haladja meg az, amit ennek az ismeretnek az elsajátítása igényel. Elsajátítása, nem puszta bemagolása. Ezzel egy-két napot bárki hozzá tud varázsolni a hétvégéjéhez. Ennyi energiát mindenki elvár a saját kölykeitől, de saját maga valamiért nem akar hozzálátni egy ekkora feladathoz... Nem a téma a sok, hanem az, hogy merjünk eljátszani a gondolattal: mi van, ha olyasmit kell elsajátítanunk, aminek az értelme szembemegy a bálványainkkal, megszokásainkkal és dédelgetett önképünkkel? Ez az a kognitív feszültség, amit ha valaki nem bír, akkor tan-erővel sem lehet a fejlődésre rávenni. Így aztán az élet alapú munka helyett létrehozza a munka alapú életét.
- Ha már a munkát szóba hoztad: az egyik fontos kérdés talán az lehet, hogy mit tekintünk egyáltalán „munkának". Valami fárasztó és kellemetlen dolgot, ami elveszi az időnket az igazi élettől? Vagy nem erről van szó? Segít minket a „kikupálódásban", ha ezen elgondolkodunk?
- Sokszor az ügyfeleink 20%-a hozza a jövedelmünk 80%-át. Ám, ha úgy gondoljuk, hogy elég lenne még pár olyan ügyfél, mint a 80% pénzt hozó 20%, és erre törekedve elhanyagoljuk a „kishalakat" – akkor csökken a jövedelem. Úgy tűnhet, nem lehet a hozzánk erősebben kötődő jó ügyfelekből többet szerezni úgy, hogy arányban ne növelnénk a kisebb halak számát is. Így van ez életvitelünk teljes egészével is: ha túltoljuk a „fontos dolgokkal foglakozást" akkor megnő a stressz életünkben, csökken a forrásbőség.
- És akkor ennek mi köze is van a munkával kapcsolatban feltett kérdésemhez...?
- A munka fogalmán is azért nehéz úrrá lenni, mert attól függően, hogy életvitelünk hozzánk erősebben és gyengébben köthető mozzanatai milyen arányban vannak, két külön világba kerülünk. Egy feladat – jó esetben, elegendő lényegtelenebbnek tűnő életviteli elem esetén – lehet kellemes szórakozás, mely akár pénzt is hozhat, és ahol feltűnnek maguktól a részfeladatokért jelentkező partnerek. De ha túl sok lényeges elem van életvitelünkben, akkor az előbbi feladat nyűggé válva megmakacsolja magát, ellenáll a megoldódásnak. Tehát az életvitelünk elemei egyfajta rendszert alkotnak, mely – támogató környezetként – lehet hátszelünk, de válhat akadálypályává is.
- Ez elég szokatlan megközelítés... Általában inkább azt halljuk, hogy ha olyasmit dolgozunk, amihez kedvünk, tehetségünk van, akkor azt nem is érezzük munkának.
- Helyes arányok hiányában a kedvünk és tehetségünk kevés, nem tartható hosszú távon a munkaöröm, azaz kiégünk. A „mit" kérdésénél olykor fontosabb a „hogyan" kérdése. A „materiális" megközelítés a „mit"-tel törődik, mondván: úgyis akad majd valami út-mód a lényeges „mit" megtételére. A „szellemibb" megközelítés a „hogyan" kérdését teszi előbbre, és szerinte a „mit" adódik majd a rendszer által, ha a rendszerhez jól álltunk, illeszkedtünk. Egy szójátékot ajánlok ehhez: A SZER- (a mód-szer, a „hogyan") -ETET: ami kell, azt megtermi, a „mit" kérdésére meghozza a választ, így jön létre nulla feletti játék. A GYŰL- (a „mit" re gyűjtött válaszok arzenálja) -ÖLET, vagyis nulla alatti játék, belefogyunk. Azt hiszem, ezt fontos megérteni a munka – és az élet – kapcsán. Aki túltolja a lényegre törést, aki a „mit" kérdését teszi előbbre, aki túl egyféle módon áll a történésekhez, annak a munka és az élet is stresszes. Aki a „hogyant" teszi előre, aki sokszínű, komplex világot él meg (általában persze boldogan, mert ez lenne például a „flow" állapota), annak a munka és az élet is bőség: sokszínű, örömmel megélhető tánc.
- Említetted az előbb, hogy az „Élet Egészének" rendszerével kell valamiképpen együttműködni, hogy a világ „támogató környezetté" váljon számunkra... Meg tudnád fogalmazni pontosabban, hogy hogyan kell ezt megtennünk, erre törekednünk?
- A közelmúltban hunyt el John Nash, akinek az együttműködésekről alkotott játékelméleti felfedezése számomra a világ egyik leglényegesebb tudományos eredménye. Ha a magamfajta, egyszerű „sötét gyalog" nyelvén próbálom megérteni a magasságos tanokat, akkor a következőhöz juthatok: Nash azt bizonyította, hogy két résztvevős helyzetekben, ha ez egyik vár, míg a másik lép, majd a másik vár, míg az egyik lép, akkor mindig kialakul egy állapot, melyben ha bármely fél bármit is lép, attól rosszabb helyzetbe kerül, és itt érdemes megállapodni, hiszen mindkét fél önmotivált majd a betartásban. Számomra az élet sokszínű forgatagának van egy olyan nézete, ahonnan annak két résztvevője van: az én és az Élet Egésze. Lépek valami puhatoló jellegűt, valamit mutat az Élet, lépek és várok, és észreveszem, hogy működik a módszer. Van a vonal végén Valaki, aki a fizikai világban együttműködésekben tud csak megnyilvánulni, és várja, hogy önmotivált partnereire akadjon. Puhatoló válaszlépéseket kapok, majd idővel dőlni kezd a lehetőség, a véletlen egybeesés és örömteli találkozás. Valahogy az Élet Egésze vezet, ám ha túltolom az apró finom kölcsönösséggel létrehozott egyeztetések nélkül létrejövő célokat, akkor nem tud mit kezdeni velem, elvesztem a befoglaló környezetem hátszelét. Úgy gondolom, a fő céljainkhoz kevésbé szorosan kötődő életviteli elemek, párbeszédek és tettecskék során valósul meg a finom egyeztetés, ilyenkor a lét asztalánál ülve az Élet egészével cimborálunk, alkudozunk. A „hogyan" kérdésére olyasmi választ gondolok, hogy „az élet szövete az együttműködés szabadságát, a várás jogát megadó módon, finom egyeztetések nyomán szövi soha véget nem érő történetét. Aki nem így jár el, annak sok munka és tíz körömmel kapaszkodás jut, lecsúszik az élet táncának színpadáról." Az ember az Élet Egészével kérdezz-feleleket játszik, és John Nashtől kaptunk egy „manualt" a játékhoz, mit még a tudósok is elfogadnak végre...
- Visszatérve a mit és a hogyan kérdéséhez: ha jobban belegondolunk, a vállalkozói életforma éppen valami ilyesmit jelent... Nem feltétlenül azt kell eldöntenie egy vállalkozónak, hogy pontosan milyen terméket vagy szolgáltatást fog előállítani, hanem azt, hogy miképpen viszonyul a piaci helyzethez, és majd a helyzetből adódik, hogy mikor mit kell tennie.
- Igen. Magam mára odáig „fajultam", hogy bármiféle kecsegtető ügyféltől elköszönök, ha úgy tűnik, hogy a finom szövögetés ritmusára nehezen kap rá. Azon „szélsőséges nézetűekhez" tartozom, akik azt gondolják, hogy a vállalkozó nem valami „termék" készítésére, eladására vállalkozik elsősorban, hanem túlhajszolt, túltolt lényegre-töréssel élő világunkba az örömmel élhetőség arányainak magjait vetik el. Azaz a vállalkozó legfőbb terméke, hogy lehet életviteléhez csatlakozni, vagy csak meríteni egy örömmel élhető pillanatot a vele való találkozásból.
- Azt hiszem, ez egy ÉrMe-klubtag vállalkozó számára különösen vonzó perspektíva lehet...
- Ezért gondolom, hogy az ÉRME feladata nem elsősorban az „ŰZ-letek" és más projektek terepeként lehet sikeres. És ha már egy ÉrMe-klubhoz tartozik a vállalkozó, akkor szép hasonlat, hogy az ÉR-ME, azaz az ÉRtékek MEgőrzése, MEgteremtése nem a „mit" kérdésére válaszolva segíti a vállalkozókat, hanem a „hogyan"-ra... Azt gondolom, messzire jutottunk. Egy keleti gondolkodásmód, például a zen számára triviális, ám nekünk furcsa, hogy „a cél az út maga" – az út, azaz a mód; az igazság, amivel igazodunk; az élet „hogyan"-jához..., így már egészen érthető. Úgy van ez, mint az erdő madaraival és a mező virágaival: aki rendszerkompatibilis, annak nincs mit stresszelnie. Robert Kyosaki írja valahol, hogy „Sokan élnek körülöttünk, csendes, intézménytelen módon, akik meghallgatnak minket, mint egykor nagyszüleink. Ők hozzák létre a társadalom valódi szövetét, kik puszta létükkel belénk csepegtetik a bizonyosságot, hogy érdekek nélkül is barátok lehetünk, és a félelem csatabárdjait örökre eláshatjuk." Mi ez, ha nem a jézusi „Ne féljetek!" ajánlás...? Tán egyszer majd születik egy ilyen közmondás: A vállalkozó a félelem csökkentésére vállalkozik, a „többi részletkérdés".
B. G.
