A Jezsuita Kiadó 2021 őszén jelentette meg a Kiss Ulrich jezsuita szerzetessel készült, Fél lábbal a levegőben című interjúkötetet (a szerző Bethlenfalvy Gábor, az ÉrMe Budapest Klub tagja). A könyvben olvasható fordulatos és szerteágazó beszélgetés végigkíséri Ulrich atya életét az 1945-ös berlini születéstől kezdve a Magyarországra költözésen, a kisiskolásként átélt 56-os budapesti eseményeken majd az 1962-es disszidáláson és az emigránsléten át egészen a bonni és párizsi menedzserkarrierig, majd az ezt követő szerzetesi hivatásig és a jezsuita mindennapokig. Alább az egyik talán legérdekesebb részletet osztjuk meg a könyvből: a saját vállalkozás indítására tett – ígéretesnek induló, ám végül megbukott, de mindenképpen nagyon tanulságos – kísérletet tárgyaló fejezet egy részletét.
A kötet a keresztény könyvesboltokban kapható, illetve a Jezsuita Kiadó webshopjában is megrendelhető.
„Beszéljünk most a saját vállalkozásodról! Azt már elmondtad, hogy saját parfümmárkával akartál megjelenni a piacon – olyannal, amit a L’Oréalnál nem hagytak megalkotni: egyedi illat, egyedi csomagolás, aminek az árában is megjelenik, hogy a csúcsminőséget képviseli a luxuskategórián belül is. Előzményként említetted azt is, hogy szoros kapcsolatban voltál a művészvilággal. Hogyan alakult ki, és mit jelentett ez a kapcsolat?
Egyrészt a személyes érdeklődésemnek köszönhetően épült ez be az életembe, másrészt pedig meg voltam győződve arról, hogy az olyan luxusmárkáknak, mint a L’Oréal, a Lancôme, vagy akár a Cartier, nemcsak a sportokat kellene szponzorálniuk, hanem a művészeteket is. A teniszversenyeken volt Lancôme-trófea, meg a golfot is támogatták – ugyanígy támogathattak volna kiállításokat is. Egyébként a L’Oréal ilyesmire előbb-utóbb talán nyitott lett volna, mert a vezérigazgató, François Dalle a Champs-Élysées közelében – nagyon elegáns környéken, nem messze a múzeumoktól – akkoriban nyitott meg egy galériát. Legalább két-három emeletes, hatalmas palota volt ez, ahol főleg grafikákat árusítottak, de más művészeti alkotásokat is. A lelki szemeimmel én már láttam, hogy egy szép napon ebben a galériában nemcsak szobrokat állítunk ki, hanem különleges miniszobrokat is – azaz parfümüvegeket…
Amikor Párizsban laktam, rendszeresen eljártam a neves galériákba. Volt vagy tíz galéria, amelyik rendszeresen meghívott engem a megnyitókra. Beszélgettem a művészekkel, és nem egyszer volt olyan élményem, amit ugye Arany János úgy foglalt össze, hogy „gondolta a fene!”. Vagyis hogy a sznob közönség – csacsogó úriasszonyok és hasonlók – megmagyarázták, hogy ők mit látnak a művekben, de aztán megtudtam a művésztől, hogy ő mindenre gondolt, csak arra nem… Kialakult tehát egy bensőségesebb kapcsolatom több művésszel, némelyik meg is hívott magához, azaz családias hangulatban is tudtunk beszélgetni. Ezen belül volt egy külön csoport: a magyar művészeké. Közülük kettővel-hárommal lettem nagyon jóban. Az egyik volt Liptay Mátyás szobrász, aki aztán a saját parfümöm, az Opus Anni 81 flakonformájának a megalkotója lett. A grafikusok közül pedig Neuhaus Ervin neve jut eszembe elsősorban. De voltak még mások is, annak idején szinte mindegyiküktől volt egy-két grafikám. Amikor beléptem a jezsuita rendbe, akkor ezeket eladtam – nem vihettem magammal egy egész képtárat… Műgyűjtőnek nem nevezném magam, de azért a számontartott támogatók közé tartoztam. Sok neves párizsi – és persze nem csak magyar – művésztől vásároltam, volt egy kis kortárs művészeti gyűjteményem. Benne voltam tehát ebben a miliőben, aminek az is megvolt az előnye, hogy gyakran beszélgethettem ezekkel az emberekkel a művészet lényegéről, és a marketinggel kapcsolatos elképzeléseim lassan, szinte észrevétlenül szintézisbe kerültek ezzel.
Volt egy példaképem, a német Jürgen Baumann, INSEAD-os évfolyamtársam, aki a Linde vállalat vezérigazgatója lett Franciaországban, amikor megvásárolták ott a legnagyobb targoncaforgalmazó cég részvényeit. Egy nagy Bauhaus-villában lakott, amit a saját elképzelése szerint restauráltatott, azaz leszedette róla az utólag hozzáépített sallangokat, és visszaállította az eredeti letisztult stílust. Ebben lakott a családjával, de ugyanakkor magángaléria is volt a háza – tehát akárhová mentél, még a hálószobákban és a fürdőszobában is szobrok voltak és installációk… Szóval egy kicsit úgy képzeltem, hogy én is ilyen leszek majd, mint ő.
A párizsi szobrász barátaim körében ismertté vált az a rögeszmém, hogy saját parfümöt akarok csinálni. Ketten-hárman is ráharaptak az ötletre – csak persze általában ott volt mögöttük a menedzserük, aki rögtön, már az ötlet szintjén is pénzt akart ezzel keresni. Ebben a játékban nem vett részt Liptay Mátyás – egy nagyon szerény, kalocsai születésű férfi –, aki lírai absztrakciónak nevezte a saját szobrászati stílusát. Csak márványból dolgozott, Carrarában élt az év nagy részében. Amikor hidegre fordult az idő, akkor költözött Párizsba, mondván, hogy ott jobb a fűtés. Illetve valójában Párizs közelében egy faluban, Marcoussis-ban lakott. Mesélte, hogy a parasztok néha megállnak, rákönyökölnek a kerítésére, és nézik, hogyan dolgozik. Tetszett nekik, hogy kétkezi munkát végez, mint ők maguk.
Tehát ebben a miliőben, ami körülvett engem, valahogy találkozott a vidéki világ, a párizsi sznobéria és az avantgard magas művészet. Ebben született meg aztán az az ötlet, hogy minden évben kihoznánk egy új parfümöt; ezért lett a neve Opus Anni – vagyis „az év alkotása” latinul –, amit az évszám követett. Így lett Liptayé az Opus Anni 81. A márvány stabilitása egyfelől – amiről mindig Michelangelo jut eszembe – és az illékony parfüm másfelől olyan párosítás, ami engem lenyűgözött. Az illanó pillanat hogyan tudja felidézni az örök szépséget? Így született meg a Selena, az éj királynője – Liptay így nevezte el a kis szobrocskáját.
Az az evangéliumi történet is eszünkbe juthat erről, amelyben egy asszony „alabástrom edényben drága illatszert” hozott magával, és hódolata jeléül Jézus fejére öntötte – ugyebár Júdás szóvá is tette az indokolatlannak érzett pazarlást… Van ennek a szentírási motívumnak bármi köze a te akkori ötletedhez?
Persze, de a parfümőröket általában is foglalkoztatta ez a történet: ez volt számukra „a Grál”. A parfümiparban többen kísérleteztek azzal, újraalkossák ezt a titokzatos ókori illatszert, a nárdusolajat. Volt egy holland cég, a Narden, ami a nevét is erről választotta. Nyilvánvalóan senki sem tudta, hogy valójában milyen lehetett ez az olaj; annyit sejtettek, hogy nagyon-nagyon drága, hiszen az uralkodók illatszere volt, és persze el tudták képzelni, hogy valamilyen tipikus keleti – talán a tömjénhez hasonlító – illat lehetett. Izgatta az emberek fantáziáját, és én mindig tartottam tőle, hogy előbb-utóbb valamelyik istentelen cég kihozza az „isteni parfümöt”, de valahogy nem jutottak idáig. Az a helyzet, hogy a marketingesek, akiknek az ilyesmiben döntő szavuk van, azért nem annyira fantáziadús emberek, mint gondolnád… Mennek a kiszabott úton, és nem beszélnek egy nyelvet a művészekkel, akik a nyugati civilizációban mindig egy kicsit lázadók. Én viszont átálltam a lázadókhoz…
Miért voltál lázadó? És mi ellen…?
Mert úgy véltem, hogy ebből a csodálatos dologból, ami a parfüm, valami nagyon banálisat csinálnak. Ez az illatok minőségének romlásában is megnyilvánult. A pénzügyesek valamilyen rejtélyes okból kitalálták, hogy az esszencia – ami a parfüm lelke – nem kerülhet többe, mint kilónként ezer frankba. A nyersanyagok ára emelkedett, de ez a bűvös szám megmaradt, aminek a következménye csak a minőség romlása lehetett. Ennek a szemléletnek akartam tehát hadat üzenni.
A másik dolog, ami zavart engem a parfümiparban, hogy hasonló a helyzet a középkori művészetekhez: nem ismerjük az alkotó mesterek nevét, ezeket nem jegyezték fel, ugyanis nem volt „személyi kultusz” – ez csak a reneszánsszal jött el. Úgy gondoltam tehát, méltatlan a parfümőrökkel szemben, hogy miközben ők a valódi kreátorok, senki nem tudja a nevüket, legföljebb szűk szakmai körökben terjed suttogva, hogy ezt vagy azt a parfümöt ki alkotta meg. A piacon a couturier-k, a divattervezők lépnek föl mint alkotók, akiknek többnyire fogalmuk sincs a parfümkészítésről, ők csak megrendelők. Szerencsés esetben személyes jó ízlésük van, de ez sem általános. Én úgy gondoltam, a plakátokra a parfüm megalkotójának a nevét is ki kellene írni.
Az Opus Anni lehetővé tette volna, hogy különböző „orr”-okat – a parfümök valódi megteremtőit – bemutassunk és ismertté tegyük, és ezzel párhuzamosan a flakonokat megalkotó szobrászokat is. Azt találtam ki, hogy egy-egy sorozatból csak ezer példányt adunk ki, számozva. Ezt a galériáktól tanultam: amit sokszorosítasz, azt azzal teheted értékessé, hogy az alkotó megszámozza és szignálja. Az örök forma és az illékony parfüm együtt: ez a kettős kommunikáció nagyon izgalmasnak tűnt az intellektuális kihívásokra és a művészetekre fogékony közönség számára. Többen is azt mondták nekem: ha ezt a L’Oréal csinálja meg, világsiker lett volna. Csak hát nekem nem volt hatalmam – márpedig egy ilyen gondolatot keresztülvinni, ami az egész parfümipart a feje tetejére állítja… Megmondom őszintén, a mai napig csodálkozom a bátorságomon – vagy inkább naivságomon –, hogy ebbe bele mertem vágni.
De mint tudjuk, belevágtál, és céget is alapítottál, mégpedig – mint korábban említetted – Svájcban. Miért éppen ott?
1981. januárban járt le a szerződésem a Cartier-nál; ez lett az életemben a csodálatos év, vagy szörnyű év, nem tudom, hogyan nevezzem, mindenesetre a nagy váltások időszaka. A Cartier nagyon régi, nagynevű francia ékszerész cég. Az 1920-as években az elsők között hozott forgalomba olyan órákat, amiket nemcsak időmérésre lehetett használni, hanem ékszerként hordani és mutogatni is. Az így szerzett hírnevére építve létrehozott más hasonló termékeket is: tollat, öngyújtót mint tipikus férfias ékszereket. 1968-ban aztán végigsöpört a pánik a francia burzsoáziában azt követően, hogy a kommunisták bekerültek a kormányba, talán öt vagy hat minisztert is adtak.
Mme Bettencourt – a L’Oréal fő tulajdonosa – például elcserélte a részvényei egy részét Nestlé-részvényekre. Így a Nestlé be tudott kerülni a luxusiparba, Mme Bettencourt pedig a tőkéje jó részét elmenekítette Svájcba a kommunisták elől. Sokan komolyan tartottak attól, hogy a kommunisták átveszik a hatalmat. Egyébként ugyanez még egyszer lejátszódott akkor, amikor a Mitterand-t francia elnökké választották 1981-ben. A bankárom, aki évfolyamtársam volt az INSEAD-on, fölhívott a baloldali választási győzelem másnapján, és azt mondta: „Képzeld, reggel bementem az irodámba, ott fogadott a kommunista szakszervezeti vezető, és közölte velem, hogy mehetek haza, már össze is csomagolták a személyes holmimat. Azt mondták: magára itt nem lesz szükség, ezentúl itt szocializmus lesz.” Emiatt aztán az én hitelem is kútba esett, amivel a projektemet építhettem volna.
Most jó nagyot ugrottunk, gyakorlatilag a saját vállalkozásod történetének végére…
Igen, de azért ugrottunk, mert segít megérteni, hogy miért lett a Cartier-ból svájci cég. Megmaradt Párizsban a presztízsük és a csodaszép üzletük – a zászlóshajójuk – a Place Vendôme-on, de a tőkét átvitték egy cégbe, amelyiknek a svájci Fribourgban volt a székhelye. Így kerültem én is oda Cartier-alkalmazottként. Különös véletlen, hogy – valamikor az 1920-as években – éppen ebben a városban indult a Pax Romana világmozgalom, aminek a magyar tagozatában végzett tevékenységemről sokat meséltem. Részt vettem azon az ünnepségen, ahol Roger Schütz taizé-i perjelt a fribourgi egyetem díszdoktorrá avatta. Azért tudtam ott lenni, mert a Cartier miatt ott volt dolgom.
Ugyanis az én munkahelyem is Svájcba került. Közben – ahogy mondtam – kiderült, hogy más lesz a feladatom a cégnél, mint amire eredetileg számítottam. Én az ő parfümjüket szerettem volna megcsinálni – ami nagy dobás lett volna –, de végül az európai fiókvállalatok igazgatója lettem, ami tipikus menedzsmentfeladat. Tehát el kellett költöznöm a fribourgi székhelyre – csak az volt a gond, hogy a svájciaktól nem kaptam tartózkodási engedélyt. Ettől függetlenül valójában ott dolgoztam, de kiderült, hogy a svájciakra az idegenellenesség mellett némi álszentség is jellemző, mert bár ott laktam a helyi rendőrkapitányságtól húsz méterre, és gyakorlatilag minden nap találkoztam Fribourg rendőrparancsnokával, ez egyáltalán nem zavarta őket. Ott laktam egy szolgálati lakásban, és valami igazolványom is volt, de ezen nem is szerepelt a nevem, csak egy szám – ez is része volt ennek a furcsa komédiának. Úgy tettek, mint ha nem tudnák, hogy illegálisan ott vagyok, a Cartier elég nagy adófizető volt ahhoz, hogy ne csináljanak ügyet ebből.
Számomra mindennek megvolt az a nagy előnye, hogy a fizetésemet továbbra is Franciaországban kaptam, amit nem költöttem el, mert a svájci költségeimet fedezték. Akkor már nagyon dolgozott bennem a gondolat, hogy saját céget alapítok, tehát a megtakarított pénzre annak a kezdőtőkéjeként tekintettem. Annyit azért nem sikerült félretennem, mint terveztem, mert másfél év után elváltak az útjaink. A főnököm ugyanis olyan projektekbe kezdett, ahol nem volt rám szükség, és úgy tűnt, a Cartier-nál más területen se. A főnökömmel ettől függetlenül nagyon jó személyes kapcsolatban maradtam. Ennek akkor lett nagy jelentősége, amikor az Opus-projekt csődbe ment, ugyanis megbízott a korábbi munkakörömben végzett piackutatási feladatokkal, de már nem alkalmazottként, hanem vállalkozóként, hiszen volt Svájcban egy cégem.
Tehát a svájci cégalapítás csupán abból adódott, hogy akkor éppen ebben az országban dolgoztál? Vagy volt más oka is a helyválasztásnak?
Több szál keveredett itt az életemben. Az egyik a kastli gimnázium: Bánhidi Laci, aki az iskolabizottság pénzügyi vezetője volt, Svájcban élt, Zürichben, és könyvvizsgálói képesítése volt. A cége az én kis vállalkozásom könyvelését mellékesen, fél kézzel meg tudta csinálni. Az ő ötlete volt az is, hogy nem érdemes új céget alapítani, mert az sok időt vesz igénybe – miközben mi már karácsonyra ki akartunk jönni az új parfümmel –, ehelyett megvettem egy üres, azaz tevékenység nélküli, de teljesen szabályos céget: az Engilith AG-t. Talán öt-hatezer svájci frankba került, nem volt túl drága. Maga az alapötlet, hogy svájci cégem legyen, egy másik kastli diáktársamtól, az iskolabizottság másik vezető tagjától, dr. Szabados Andrástól származott, aki nagyon érdeklődött a projektjeim iránt, és mindenbe be akart szállni. Az édesapja egyébként kastli tanárként nekem biológiát tanított. Ő maga orvos volt, és annyi pénzt keresett, hogy nem tudott vele mit kezdeni, szerette volna befektetni.
Abban is megjelenik itt a kastli szál, hogy a néhány évvel korábban megalakított Les Amis de Kastl egyesületnek volt egy müncheni és egy párizsi „fiókja” is. Ugyanezt a képletet megismételtem a vállalkozásomban is: Párizsban létrehoztunk egy termelő céget – ez volt az Opus Parfums Paris –, Münchenben pedig egy értékesítő céget. Tehát mindjárt három céget alapítottam! Amikor ezt elmesélem, talán azt mondod, hogy ez őrület, de akkor nekem természetesnek tűnt, mert az időbeosztásomban nem okozott problémát, hogy München és Párizs között cikázzak.
Az volt a baj, hogy én is és a környezetem is ugyanolyan naivak voltunk, túl nagyban gondolkoztunk, és nem láttuk – de inkább egyes számban mondom: én magam nem láttam, nem akarok másokat hibáztatni –, hogy egy céget felépíteni bizony kemény munka. A L’Oréalnál két pohár pezsgő között elegánsan el lehetett indítani egy új projektet; persze, a L’Oréal nevében mindent megcsinálhattam, a L’Oréal neve minden kaput kinyitott. De a „Kiss Ulrich” és az „Engilith” nem volt ilyen kapunyitó név…
Mind a három cégnek te voltál tehát a tulajdonosa?
Nem egyedül. A müncheni terjesztő cégbe kezdettől fogva bevettem társakat – valójában nem eleget, az a tőke, amit ők behoztak, nem volt elég ahhoz, hogy sikerre vigyük a terméket. Papíron nagyon zseniális volt a konstrukció – ebben Bánhidi Laci is megerősített –, úgy tűnt, ebbe nem lehet belebukni. A franciaországi gyártó vállalat licencdíjat fizetett a svájci cégnek, a védjegy tulajdonosának, a németországi terjesztő vállalat pedig ugyanilyen licencet kapott az értékesítésre. A pénz tehát – ha lett volna – Svájcba folyt volna be, ami az adóoptimalizálók álma…
A svájci Engilith AG székhelye Zug volt, ott nem nagyon kellett semmit csinálnom, mert mindent elintézett Bánhidi. Párizs és München között viszont folyamatosan utazgattam. Ez is rengeteg pénzbe került, ami egy induló vállalat számláját nagyon megterhelte. Az se nagyon volt benne a modellünkben, hogy nekem is meg kell élnem valamiből ebben az időben. Ezen kívül a terjesztőnknek, Fritz Winterstellernek – egy volt területi képviselőmnek, aki nagyon megszerette a projektet és beszállt a cégbe – hamarosan szembesülnie kellett azzal, hogy nem olyan könnyű eladni egy ismeretlen terméket, legyen az bármilyen zseniális szerintünk… Tehát neki is elment a kedve, amikor látta, hogy ebből nem fog gyorsan pénzt keresni.
Én abban bíztam, hogy nem lesz szükségünk olyan mértékű reklámkiadásokra, ami a nagy parfümcégek gyakorlatában megszokott – ahol a költségnek csak kisebb része maga a termék, a nagyobb része a reklám. Úgy gondoltam, klasszikus értelemben véve nem is fogunk reklámozni, mivel nem fogunk banális üzletekben árusítani. Azt terveztem, hogy Németországban csak nyolc-tíz üzletünk lenne, sőt, először csak Párizsban indulnánk, és később terjeszkednénk más országokban.
Aztán fölgyorsultak az események, benne voltunk a termelésben, novemberben már félkész volt a sorozat, és akkor jött a hideg zuhany: Mitterand választási győzelme. Elkezdtem kapkodni, ami hiba volt. Ha megfogadom, amit az egyetemen üzemgazdaságból és amit Fontainebleau-ban menedzsmentből tanultam, akkor azt kellett volna mondanom: ez nem sikerült, abbahagyom! De én beleszerettem a projektembe – amit nem szabad… Illetve szeretni is kell, meg nem is. Azonosulnod kell a projekttel, de nem annyira, hogy ez elvakítson. Ez nem hobbi, amit csak kedvtelésből csinálsz. Egy céget megalapítani, egy terméket a piacra vinni hivatás és küldetés, amiben nagyobb a felelősséged. Én meg összekevertem a kettőt. De ezt a tapasztalatomat nagyon jól tudom most hasznosítani, amikor induló vállalkozókat segítek: kikérdezem őket, hogy lássam, mi a belső hozzáállásuk a termékeikhez.
Végül is meddig jutott el a cég a bukás előtt? Már ott sorakoztak az elkészült flakonok a raktárban a polcokon…?
Ez is olyan felemás dolog volt… A termék végül is elkészült, meg is jelent a piacon. Vagyis egy része elkészült… Ez azért volt lehetséges, mert a porcelán flakonok gyártásához nem volt szükség öntőformára, mint az üveg esetében. Vagyis akár darabonként lehetett gyártani. Egyébként ez is amellett szólt, hogy minimális tőkével is el lehet indítani a vállalkozást. A pénz egyrészt arra kell, vagyis kellett volna, hogy legyen miből megélned, amíg befut a vállalkozás, másrészt – ami még fontosabb – arra, hogy meggyőzd a piacot, hogy érdemes megvenni a termékedet, vagyis reklámra. Ezeket semmiképpen nem lehet megtakarítani. Én rengeteget spóroltam azzal, hogy a terméknek szinte nem volt fix költsége, amit az induláskor mindenképpen ki kellett volna fizetni. Ezt a porcelán technológiának köszönhettem. A dugó ugyan üvegből készült, de az minimális tétel volt.
Vagyis a Liptay Mátyás által tervezett forma végül is porcelánból készült el? Erről még nem beszéltél.
Onnan jött ez az ötletem, hogy tudtam: a francia parfümipar a XVIII. században kizárólag porceláncsomagolást használt. Az üveg csak a XIX. században jött az ipari forradalommal, és kiszorította a parfümiparból a porcelánt. Én kitaláltam, hogy visszahozzuk a porcelánt, de persze nem a régi érzelmes-rokokó stílust utánozva, hanem egy modern, teljesen absztrakt szobor formájában. Liptay eredetileg úgy tervezte a szobrot, hogy a flaska fehér volt, a dugó rajta fekete, de ennek volt egy kicsi – hogy úgy mondjam – klinikai mellékíze, mintha gyógyszer vagy szájvíz lenne benne. Megtudtam, hogy lehetséges fekete porcelánt csinálni, és ezt egyetlen cég tudja: a Rosenthal. Elmentem hozzájuk; korábban egyébként már kapcsolatba kerültem velük, mert a kastli gimnáziumnak csináltattam ott kétszáz dísztányért PR-ajándéknak. Megvolt tehát a kapcsolatom – és ők vállalták! Csodálatos minőségben, gyönyörű kis flakonokat gyártottak nekem.
Egyébként a többi beszállítóm is az iparág avantgardjának számított, és a csúcsminőséget képviselte. Az üvegdugókat a Pochet Du Curvaltól rendeltem meg – ez a cég volt „az” üveggyártó az európai parfümiparban. Magát a parfümöt a La Maison du Parfum szállította, ami különböző cégeknek gyártott; akkoriban elterjedt dolog volt az úgynevezett bérgyártás. Sok forgalmazó nem épített saját gyárat, hanem egy erre specializálódott üzemmel dolgoztatott, és ebben a legjobbak között volt a La Maison du Parfum, amivel már a L’Oréalnál is együtt dolgoztam. Magát az illatot pedig az Azur Fragrance nevű cégtől vásároltam, aminek az „orra”, Henri Sebag nem sokkal korábban önállósította magát, előtte egy nagyobb parfümcégnél dolgozott. Egyszer a L’Oréalnál majdnem nyert megbízást egy termékre, és nagyon örült, amikor most újra megkerestem. Ez volt tehát a „klub”, ami mindazt biztosította, ami a termék fizikai előállításához szükséges. Hittek a projektemben, és eleinte igen nagyvonalúak voltak, amikor a fizetési feltételekről egyeztettünk.
Egy idő után viszont nem tudtam fizetni nekik – a baj nem is a jövedelmezőséggel lett volna, hanem a likviditással. Magyarán: nekem fizetnem kellett a szállítóknak, az én kuncsaftjaim viszont egyelőre nem fizettek nekem; megszokták, hogy a L’Oréalnak elég három vagy hat hónap múlva fizetni. És hozzájött még az előbb említett gazdasági-politikai krízis, ami miatt még később fizettek. Amikor már bejelentettem a csődöt, még mindig jöttek – na jó: inkább csak szivárogtak – a befizetések. Aztán volt, aki rájött, hogy már nem kell fizetni, ha úgyis csődben vagyok…
Nem gondoltam volna, hogy a nyugati világban egy végül is szokásos fordulat – mint egy baloldali győzelem a francia választásokon – ilyen húsbavágó problémákat tudott okozni a gazdasági szereplőknek…
Nagyon nagy pánik volt. Alapjaiban rázta meg a francia burzsoáziát az a sokk, hogy a kommunisták bejuthattak a kormányba. 1981-ben a francia piacon teljes körű visszaesés volt. Senki nem akart semmit rendelni. Majd ha meglátjuk, hogy lesz ezekkel a kommunistákkal – mondogatták. És az olyan történetek, mint amit az előbb meséltem a bankár ismerősömről, nem erősítették a bizalmat… A bankok bekeményítettek, nem adtak olyan nagyvonalúan hiteleket, mint korábban. Más kérdés, hogy később kiderült: a bankok nem feltétlenül jártak rosszul, mert például a Banque de Suez államosításáért Rothschildék jelentős kártérítést kaptak, majd évekkel később fillérekért visszavásárolták a bankot az államtól. A kártérítésként kapott pénzt közben befektették az akkoriban fellendülő tömegturizmusba – és így mindezt végül is a francia adófizetőkkel finanszíroztatták a baloldali kormánynak köszönhetően…
Az én cégem persze nagyon kis hal volt ebben a nagy zűrzavarban. Azt szerettem volna, hogy karácsonyra már kapható legyen a termékem. A termék ki is jött, de megrendelések nem érkeztek, és a következő karácsonyig be is fagyott minden. Egyszerűen nem vásároltak a viszonteladó cégek. Hiába mondták korábban, amikor még csak projekt formájában bemutattam nekik a termékemet, hogy „hű, ez zseniális, alig várjuk, hogy jöjjön”, amikor jött a bizonytalanság, megrémültek, és elillant a rendelési szándékuk.
Amikor láttam, hogy a termékem ugyan készen van, de nincs, aki megvegye, akkor az utolsó pillanatban kitaláltam, hogy a Diners Clubbal fogjuk eladni. Ez alapvetően kiváló ötlet lett volna, de megint az volt a gond, hogy nem mertem az egész tőkét arra fordítani, hogy indítsunk egy nagy kampányt. A tesztkampánynak szép eredménye volt, de mire a második hullámot, az éles kampányt elindíthattam volna, már nem maradt pénzem. Megtaláltam tehát egy jó módszert, amit kezdettől fogva alkalmazhattam volna – de már túl későn. Rengeteg időm elment nekem is és Winterstellernek, az eladómnak is azzal, hogy a szaküzleteket látogassuk – amik ugyan lelkesedtek, de végül nem vásároltak. Ezt megspórolhattuk volna, ha eleve kizárólag a Diners Clubbal indulunk; ezer darabot eladni nem lett volna probléma, ha a teljes erővel a direkt marketingre – a reklámlevelekre – koncentrálunk. Jó kapcsolatom is volt a direct mailing cégekkel, mivel előzőleg rengeteg promóciót végeztettem velük a L’Oréalnál. Tehát az a másik fő tanulság – amellett, hogy több tőkére lett volna szükség –, hogy nem a leghatékonyabb disztribúciós módszert találtam meg a termékhez. Megint csak becsaptam magam: azt hittem, hogy a kereskedőkkel korábban Franciaországban és Németországban kialakított jó személyes kapcsolataim elegendők lesznek. Ugyanis arra az állandó panaszukra, hogy a parfümön nem tudnak elég pénzt keresni, én megoldást adtam. Az én parfümömön nagyon sokat kerestek volna, csak el kellett volna adniuk. Az én parfümöm ugyanis rögtön exkluzív terméknek indult, de ezt a pozicionálást támogatni kellett volna például azzal is, hogy elegáns kirakatokat rendezünk be neki. Ez viszont megint egy csomó pénzbe került volna.”
Kép forrása: Jezsuita arcképcsarnok
