Az alábbi beszélgetés - melyet Paál Andrással, az ÉrMe Budapest Klub tagjával folytatunk - egy sorozat része; és ennek az interjúnak a megértését nagy mértékben megkönnyíti az előzmények ismerete. Hangsúlyosan javasoljuk ezért a korábbi részek elolvasását.
Beszélgetéssorozatunk első része itt olvasható >>
Beszélgetéssorozatunk második része itt olvasható >>
Beszélgetéssorozatunk harmadik része itt olvasható >>
Beszélgetéssorozatunk negyedik része itt olvasható >>
Beszélgetéssorozatunk ötödik része itt olvasható >>
Beszélgetéssorozat hatodik része itt olvasható >>
– A hálózatokkal és kapcsolatépítéssel kapcsolatos tudásunkból mi következik arra nézve, amit „társadalmi felelősségnek" szoktunk nevezni? Ha a „tudatos vásárlás" fogalom mintájára bevezetjük a „tudatos jótékonyság" fogalmát, akkor ezt szerinted milyen jelentéssel lehet megtölteni?
– Van nekünk egy tacskókutyánk, aki esti órán megjelenik a fotel mellett, hanyatt veti magát, és szentül meg van győződve, hogy a hasvakartatás legalább olyan élvezet nekem, mint neki. Efféle furcsasággal találkozhatunk a jótékonyság kapcsán is. Nem tudom mértékegységgel ellátni és megmérni, kinek tesz több jót, szívességet a jótékonykodó, magának-e vagy másnak, ám erősen hajlok arra a provokatív álláspontra, hogy az esetek túlnyomó többségében magának.
– Vagyis ahogy az – egyszer még óriásplakátokra is felkerült – mondás megfogalmazza: jót tenni jó!
– Ismert az a mélyfilozófiai humorú mondás is a maga számtalan megfejtésével, hogy „Minden jócselekedet elnyeri méltó büntetését." Ám ennyire nem lennék provokatív. Fogalmazzunk úgy: a hagyományos jótékonyságfogalom talán akkor válik tudatosnak nevezhetővé, ha ismerjük a működését, a határait, buktatóit és a könnyen mellé szegődő mellékhatásokat is.
– Azaz veszélyei is lehetnek a jótékonyságnak?
– Javaslom, hogy – bár számos aspektus végigragozható a témában –, induljunk el azon az ösvényen, hogy jelen kultúránk legismertebb tanmeséje szerint, az „élet kertjében" van az „élet fája" meg a „tudás fája", mely utóbbi nem táplálkozási célra rendeltetett, s aki mégis eszik arról, az „arca verejtékével fogja kenyerét keresni". Fordítsuk le, vagy legalábbis használjuk példának. Minden élet körfolyamatokban lüktet. Ennek egyik eleme egy verőér-hálózat: egy szétágazó, dinamikusan változó, nem kötött célú, a friss üzemanyagot szétszóró rendszer. Ilyen a verőér a testben, az ivóvízvezetékek a házban, az eső és pára a föld vízrendszerében stb. A körfolyamat másik eleme egy visszér-hálózat: az egy axiómához tartó, tapasztalatokat kiértékelő tudás jellegű, célra fókuszáltan haladó, fáradt üzemanyagot gyűjtő rendszer. Ilyen a visszér a testben, a szennyvízgyűjtő rendszer a házban, a folyók a föld vízrendszerében stb. Mármost aki fáradt üzemanyagból, fáradt vérből próbálja az entrópia törvénye okán keletkező hiányait pótolni (ugyanis minden folyamat fenntartása energiabevitelre szorul, enni kell, friss levegőt kell venni, tankolni kell a kocsiba stb.), az ráfarag. Az izzadva, lihegve pörgetheti mókuskerékként szervezetét, hogy a fáradt vérből még valami oxigént azért kipréseljen. Ha ennek az eretnek olvasatnak a döbbenetén átestünk... Átestünk?
– Tegyük fel, hogy átestünk...
– Ha átestünk, akkor észrevehetjük, hogy manapság életvitelünk – és az arról szóló, azt segítő információink – struktúrája felettébb célra fókuszált, vagyis egy pontra futó visszérháló jellegű. Mindent okkal teszünk, célokat vizionálunk, projekteken izzadunk, valami-ért, vagy -ellen teszünk, fókuszálunk, koncentrálunk, egyesítünk, egységesítünk, formalizálunk stb. Ha a figyelmünket és életvitelünk rendszerét használjuk (pláne ha ilyen módon használjuk), akkor a kereső-fürkésző-életfa jellegű, magas energiaszintű struktúrából alacsony energiaszintű, visszérháló jellegű struktúra lesz. Közgazda szóhasználattal: ezzel fizetteti meg a természet a használat árát. A használattól az autó, a cipő, a ház, minden cucc és izé elfárad, elkopik. Ilyen megfáradt struktúrát vesz fel a használat során az életünket alkotó dolgok rendszere is, és a figyelmünk is, csak hát erre nem hívták fel a figyelmünket... És így önmagában az entrópia törvénye idővel elintéz minket, ha nem frissítjük figyelmünk és életvitelünk struktúráját.
– Vagyis mit kell tennünk?
– Ennek a frissítésnek egyik eszköze az lehet, ha figyelmünknek és az életünk rendszerének verőér-arányán javítunk. Ezt tesszük például akkor, amikor adakozunk-szétszórunk viszonzásra-visszagyűjtésre vonatkozó elvárások nélkül. Mind a figyelmünk, mind a társadalom, azaz saját támogató környezetünk ma túlságosan el-visszeresedett rendszerébe így is tankolhatunk friss üzemanyagot. Az adakozás által is (mert számos más mód van azért rá) arányosabb, élhetőbb egyensúlyt hozunk létre a körülöttünk lévő verőér- és visszérhálók rendszerében. Nem szokás ma magunkról és tárgyi meg információs környezetünkről hálózatként gondolkodni. Pedig van ilyen aspektusunk, nagyon is van, sőt, ez az aspektusunk is tettleges, tudatos karbantartásra szorul!
– Azért azt tisztázzuk, hogy a tacskókutyás kiinduló példa hogyan tartozik ide.
– Hát úgy – ha értjük a (nem is csak) humort –, hogy a tacskókutyánknak igaza van: hasának vakartatása számomra van olyan fontos, mint neki. Ő tulajdonképpen csak „tudatos jótékony", és „társadalmilag felelős" magatartással támogató környezetét (ami, illetve aki ez esetben én lennék) tartja karban, amikor elviseli a hasvakargatást. Lehetőséget ad nekem, hogy önzetlenül adakozzak neki, és ez a céljaimtól elterelő hadművelet tényleg hasznos számomra a túlságosan célra-tartott napjaimban.
– Úgy érzem, itt még a „támogató környezet" fogalma szorulna még bővebb kifejtésre. A tacskókutya esetében, és persze tágabb összefüggésben is...
– Ha hálózatként (is) tekintünk magunkra, azaz belátjuk, hogy magunk nem vagyunk egyedül képesek megélni, szaporodni, fennmaradni stb., akkor ha saját jóllétünkre gondolunk, nem elsősorban a magunk felé jövő javak visszeres hálóját, hanem inkább tőlünk környezetünk tagjai felé haladó, irányuló, a verőérhálóhoz hasonló utat bejáró javakat képzelünk el. Azaz „nekem akkor jó, ha a környezetemnek (is) jó" megfontolásunk van. Az én-fogalom és a támogató környezet fogalom eléggé összemosódik, el kell ismernem. De remélem, lesz alkalma a fajtánknak szoknia a gondolatot, azaz fennmarad még valami isteni kegyelem folytán hagyományos én-központú gondolatvilágával addig, míg megszületik benne egy praktikusabb önkép...
– Térjünk még vissza arra, amit korábban említettél, a jótékonysággal kapcsolatos buktatókra, mellékhatásokra. Arra a veszélyre gondolsz, hogy a jótékonyságot is túlságosan célra fókuszáltan, projektszerűen végezhetjük?
– Igen, manapság gyakran láthatunk ilyesmit, nagyon belénk-kondicionálódott a hadirendben felsorakozás és igyekezet. Bár megint nincsen mértékegységgel mérhető, egyfajta „jóság-per-légköbméter"-ben megadható mérlege-egyenlege például egy jótékonysági akciónak, de simán lehet több fókuszáltságot építeni adott esetben, mint verőér-hálót, és akkor éppen az ellenkezőjét érjük el, mint amit szeretnénk. Jó lenne azt mondanom, hogy az ilyesmit így és így kerülhetjük el, de inkább fogalmaznék úgy: magam az ilyesmit, és a visszeres környezet túlépülését úgy kerülöm, hogy a céljaim kitűzésében és megvalósításában kerülöm a „nagycégbetegséget", a projektrohamokat. Kimondott szándékomban áll az élet egészével állandó apró lépésekkel kialkudni, kiegyezkedni a változásképes célokat és hajlítható irányokat az életvitelemben. Mint a sakkban: lépek, és megvárom, mit lép erre az élet. És amit látok, arra finoman puhatolva megint lépek ezt-azt, és amíg a másik fél lép, addig én várok. A Nobel-díjat érő Nash-egyensúly értelmében így mindig kialakul egy olyan állapot, melynek fenntartásában mindkét fél (én és az élet egésze) önmotiváltan érdekelt. Ez kényes egyensúly mellett élhető életvitel; senkit nem bíztatnék, hogy a ma még működő, megszokott életvitelét hirtelen gyökerestül cserélje ki erre. De ismerkedni a gondolattal azért talán ideje elkezdeni... Az élet egészének hátszelét bírva, „Isten tenyerén élve"... Szóval az azért kecsegtető jövőkép.
– Igen, de lássuk be: nem mindenki tudja ezt megvalósítani itt és most. Mégiscsak jó páran dolgoznak nagy cégeknél – akár vezetőként –, és némi meglepetést keltene, ha kijelentenék, hogy elvi kifogásuk van a projektszerű működés ellen.
– Persze, élethelyzetfüggő e témában minden. Ha például valaki egyedül, régi kapcsolatok nélkül találná magát egy idegen földrészen (akármiért is), akkor neki ott igenis projektrohamban részvevős életet kell élnie: a túl „hígnak" számító élethelyzetét sűrítheti célirányos kapcsolatokkal. A visszérhálóra is szükség van; arányát tekintve általában túl sok teret engedünk neki, de lehet olyan helyzet, amikor túl kevés. A túl kemény vágású nagycégnél dolgozók, vezetők, oda beszállítók, stb. érdekes helyzetben vannak. Szép küldetés, igazi kihívás az ő világukból élhetőt teremteni. Nem lennék a helyükben, és sürgősen imámba foglalom, hogy ennél kisebb kereszttel áldjon-verjen a sors keze engem. Így semmi jogalapom nem marad bárki megítélésére: az ő háza, ő vára, ő keresztje. Én a magok filozófiájában hiszek, és az nagy cégben élve is – ám azokon kívül is – működik. Halottam valakiről, aki szeretett volna egy tölgyerdőt, de nem volt arra pénze, hát útjába került és megvett egy „rontott akácost", egy satnya, tönkrement erdőt. Majd fogott egy vödör makkot, és cipője orrával gödröket rúgott a földbe, melyekben mindenfelé elültette a makkokat. A következő évben oda, ahol befogadta a környezet a makkot és csemetét látott, további makkokat ültetett. Húsz év múlva lett egy jó tölgyerdeje, mert arrafelé a tölgy volt az őshonos. Az ember számára nem a túlfeszített masírozás (csak visszérháló), vagy a léha tétlenség (csak verőérháló) az őshonos minta. A mi itteni tűnődéseink akár a nagy cégben is megtehető apró dolgok, melyek – mint őshonos magok – ültethetők mindenfelé, aztán ahol van fogadókészség, onnan kiindulva kialakulhat az őshonos, arányos életforma. Persze nem garantálható, hogy egy nagy cégen belül maradva fog valakinek őshonosabb életformája kialakulni, de zökkenőmentes átmenetet életformái közt könnyen elérhet bárki. Robert Kiyosaki egy késői könyvében írja:„Sokan élnek köztünk csendes, intézménytelen módon, hozzájuk mindig bizalommal fordulhatunk, meghallgatnak minket, akár a nagyszüleink. Általuk jön létre a társadalom igazi szövete. Létükkel belénk csepegtetik a tudást, hogy érdekek nélkül barátok lehetünk, és a félelmeink csatabárdjait örökre eláshatjuk." Így apró, tetteknek alig mondható, de mégis megtett cselekedetek által megnemesíthetjük őshonos magvakkal a legrontottabb akácost is. Én ebben az intézménytelen, megbúvó módon megtett „tudatos jótékonyságban" hiszek..., aztán persze mindig elbakizom... Nem úgy a tacskó; az nagyon ott van a szeren...
B. G.
